Az ötévente megrendezésre kerülő Fotóművészeti Nemzeti Szalonnak nem a krónikaírás a feladata: vállaltan személyes válogatás az utóbbi évek fotóműveiből. Régebben a művészeti szakmák törekedtek a történések lejegyzésére évkönyvek, almanachok kiadásával, ma már úgy gondoljuk „úgyis minden fent van a neten”. Ám a világháló nem pótolja az áttekintést, az összefüggések megmutatását, az értékek kiemelését.

A művészi önkifejezés útjain sokan járnak-kelnek, különböző irányokba, eltérő sebességgel, intenzitással, más-más céllal. Mindegyikük útjának van létjogosultsága, tulajdonképpen valamennyi érdemes lehet a megmutatásra. Ennyi hely persze nincs a világ egyetlen kiállítóhelyén sem. Dönteni kellett tehát, merre induljunk az idei fotószalon szervezésének megkezdésekor. A kiválasztott, százötvennél több fotográfus különféle utakon közelíti bevallott vagy burkolt célját, ami nem más, mint koherens életművet építeni folyton változó, alakuló világunkban. Ezek az utak sokféleképpen definiálhatók, átnevezhetők, mint az igazi utak is, de véleményünk szerint nagyrészt lefedik a kortárs magyar fotográfia térképét.

A hagyományos, történelmi távlattal rendelkező széles sztráda a dokumentarista szemléletű, társadalomkritikai célzattal készített fotók útja, melyen gyakran riportszerű, néha szociális hevülettel készült képek vagy fotóesszék hasítanak.

A dokumentarista szemléletű megközelítéshez képest egy másik út az intim, személyes naplószerű fotózás, amely hangsúlyozottan a mindennapi életből meríti témáit.

Forgalmas, sokak által járt út a konceptuális fotográfia, ahol az előzetes gondolat, a koncepció gyakran fontosabb, mint az azt követő esztétikai megvalósítás mikéntje.

A manipulált képalkotás ösvényét is sok alkotó járja. Minden kép, ami tagadásos viszonyban van a bármilyen okokból el nem fogadható valósággal, amely kevesli a meglévő elemek hagyományos elrendezése kínálta készletből alkotható képek művészi hatását, az szívesen feszegeti a valóság és a fikció határait, igen gyakran át is lépve azokat, ezáltal egy új, saját személyére szabott kvázi valóságot teremtve.

Szembemenve ezekkel mutatjuk be az automatizált gépi képcsinálás minden formáját elutasító archivisták, azokét, akik visszanyúlnak a fotográfia két évszázados múltjához, rekonstruálva a korabeli eljárásokat, hosszas és bonyolult handmade módon alkotva meg képeiket.

Egy 2026-ban a fotográfiai tendenciákat felmutatni kívánó szalonkiállítás nem teheti meg, hogy ne vonultassa fel a mesterséges intelligencia (MI) segítségével, vagy teljesen azzal készített képeket. Ez jelenleg a fotográfia legdinamikusabban változó iránya.

A kiállítótermek alkotásai által jól kirajzolható ívet, a kiválasztott kiállító művészeket alapként hordozza, tartja az MMA Kiadó és az MMKI gondozásában most megjelenő giga-vállalkozás: a háromszáz fotográfus hatszáz képét és háromszáz rövid esszét tartalmazó album, A magyar fotóművészet háromszáz alkotója, melynek kortárs művészei közül választottuk a szalon kiállítóit.

Bán András és Kincses Károly, a kiállítás kurátorai

A borítóképen: Hernád Géza: Emulziórajz, 1/3, Egér és kísértet