Jovián György meggyőződése, hogy a festmények szakrális szerepe nem tűnt el a világból, legfeljebb átalakult. Számolnunk kell azzal, hogy ha a műalkotások szakrális eleme, vagyis az, ami a szemlélőt gondolkodásra és átszellemülésre késztette, több ezer éves igényre válaszolt, akkor nem biztos, hogy éppen most élünk abban a korban, amely ezt az igényt véglegesen fel fogja számolni. Az alapvető igények soha nem tűnnek el teljesen, és ha ezzel nem vetünk számot, könnyedén a visszájára sülhet el kényszeres törekvésünk a minimalizmus vagy az expresszionizmus, az organicizmus vagy az absztrakció felé.

„A szép rettenete” kifejezés egy ezzel erősen rokonítható összefüggést fejezi ki. A kellemes meglepetés érzése mögött mindig ott van a kétely lehetősége. Vajon meddig tart, és nem fordul-e át kellemetlenbe? Az ünnep után nem lesz-e kiábrándító visszatérni a mindennapokba? Meglehet, hogy az, ami lenyűgöző, egyszersmind el is borzaszt. És jobb, ha mindezt nem próbáljuk tagadni és eltakarni. Ellenkező esetben sokszoros erővel térhet vissza.
Szép és fenséges nem egymással ellentétes, hanem egymással összefüggő fogalmak. Elképzelhető a szépségre fogékony, annak ábrázolása iránt elkötelezett személynek olyan reakciója bizonyos típusú hívogató, csodálatra és figyelemre méltó tárgyakra, alakokra, (akár transzcendens) személyekre, vagy természeti jelenségekre, amelyek inkább rettenetet, visszahőkölést váltanak ki belőle. Ha végignézzük a kiállításon bemutatott műveket, pontosan ilyen dolgokra találunk: nem groteszk, kifordult helyzetekkel, a rossz tulajdonságnak a jó tulajdonságokat elnyomó jellegével találkozunk. Valami, ami esztétikailag és intellektuálisan is hívogató lehet, ugyanakkor el is rettenthet annak egészétől.

Zuh Deodáth, a kiállítás kurátora