Hogyan lehet az életet megragadni? Hogyan lehet reprezentálni azt a tünékeny határvonalat, ami elválasztja az élőt az élettelentől? Mit jelent az, hogy az élő jelen van, ezáltal beleíródik sok másik élőlény jelenvalólétébe? Miféle összefonódottság van közöttük? Hogyan érzékelik egymást, hogyan lépnek át egymásba? Mit érzékelhet az ember, például, egy növényből? És mit a növény az emberből? Összegabalyodottságukból hogyan lesz elevenség, melyben maga az élet tárulkozik fel (Michel Henry)? De rögzíthető-e az élet, megragadható-e anélkül, hogy ne merevítenénk ki, ne dermesztenénk halottá rögtön; s a lüktetésként megélt folyamatosságot ne élettelen töredékekké szabdalnánk szét?

Az élő című kiállítás nem a megragadást, hanem az érzékelést, az egymásba való átfolyás tapasztalatát akarja átadni a medializált világ nyelvén: fotókon, videókon, élő közvetítésen keresztül. Felveti azt a kérdést is, hogy a részvételi, installatív videóművészet eszközeivel hogyan különböztethető meg az élő és a csak annak látszó; a valóban organikus vagy csak rendezettnek, strukturáltnak tűnő; a mechanisztikusan véletlenszerű a valóban autonóm módon valami újat létrehozó kapcsolódásoktól.

Egy növény live-streamje a kiállításon a közvetítettség, a reprezentáció örökös eltávolító gesztusa ellenére is valami elevent próbál felmutatni: egy növény életét. A művészpáros saját otthonába installált, szenzorokkal ellátott szobanövény a kiállítás teljes ideje alatt ’élőzni’ fog: a FUGA terébe streamelik a róla készült videót, és az általa is élőben, társalkotóként alakított zenesávot. Egy webkamera segítségével pedig (melynek adatait nem rögzítik!) a kiállítás ideje alatt jeleket közvetítenek a másik irányba, a FUGA-ból az otthoni, felszenzorozott növény felé. De jelenvaló, lélegző élőlények (növények, gombák) is bekerülnek a kiállítás terébe, egy diorámába, „halott tárgyak” közé – így teremtve meg élet és élettelenség bonyolult összefüggésrendszerét.

A multimediális installációkkal berendezett kiállítási tér gyűrődésekkel teli: egymásra rétegződnek a különféle médiumok, eszközök, jelek, jelrendszerek, melyek így hiperbolikussá válnak. A pillanatnyi benyomásokból, emlékekből, érzetekből szerveződő jelenetek között nincs sem logikai, sem időbeli, sem térbeli koherencia, hanem csak spontán párhuzamok, analógiák, asszociációk. Egyetlen képen belül is burjánzást látunk, az egymásra-göngyölődés (Maurice Merleau-Ponty) túlzásait – semmi sem kivehető, mégis oly’ lüktető és életszerű!

A blanche the vidiot – Péter Szabina és Bodnár Kristóf – jelen kiállításán a videókon és a live-stream-en túl objekteket, talált tárgyakat és fotókat is találunk, melyeket a művészek más kontextusba helyeznek, animálnak, mozdulatlanságból mozgásba lendítenek. A vizuális totalitás megteremtése mellett hangsúlyt helyeznek a zenére is: a szintetizátorokkal gerjesztett hangok által nem illusztrálni akarván a megteremtett világot, mint inkább belesodorni a nézőt a jelenlét meditatív állapotába.

Az élő című kiállítás nem elvont, hanem érzékileg átélhető filozófiai, ökológiai gondolatokat kínál, mindenekelőtt arra az etikai indíttatású kérdésre keresve választ, hogy mit jelent a növényeket, egyáltalán, az élővilágot tekintetbe venni.

 

Széplaky Gerda

(esztéta, kurátor)

 

 

A kiállítás létrehozását a Nemzeti Kulturális Alap (www. nka.hu) támogatja.

Az installáció bizonyos elemei a fotoszenzitív epilepsziások esetében epilepsziás rohamot indukálhat. Kérjük ezt figyelembe venni!