A textil összeköt, szétszabdal, egybesző. Az MTA Művészeti Gyűjtemény
raktárából kortárs kiállítótérbe költözik az az eredetileg hetven
négyzetméteres, virágmintás szőnyeg, ami több mint százhatvan nő közös
alkotása a 19. századból. A szőnyeg nem csupán dekoráció, hanem emlékmű,
politikai állásfoglalás és összefonódó élettörténetek textilbe hímzett
lenyomata.

A Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti gondolat és mozgalom intézményi
megtestesítője körül több, nők által kezdeményezett közösségi gyűjtés valósult meg az
idők során. Ezek közül az egyik első a virágos szőnyeg elkészítése volt 1865 és 1867
között.

Az akadémia székházát 1865-ben adták át, ám mire az épület felépült, a pénz elfogyott,
így a belső terek díszítetlenek maradtak. Mindez nagy valószínűséggel eljutott az Aradon
tartózkodó Bohus Jánosné Szőgyén Antónia (1803-1890) fülébe is, aki közösségi
felhívást adott fel több lapban egy, a díszterembe szánt szőnyeg létrehozására. A
szőnyeg 1867-re készült el, és került az akadémia épületébe, hogy először használati
tárggyá, majd rezsimeken és korokon átívelő, az intézményi autoritást megjelenítő
dísztárggyá váljon. A hímzésben résztvevő női csoportok, ez a több mint százhatvan nő
a társadalom szinte összes rétegét reprezentálta társadalmi osztály, felekezeti
hovatartozás, életkor és családi állapot tekintetében. A belépési küszöböt a varrni tudás,
illetve egy 75x75 cm-es megmunkálandó egység megvásárlása jelentette.
A kiállítás törekszik a szőnyeg történetének megismerésére és megismertetésére, illetve
jelentésrétegeinek feltérképezésére, összefűzve azokat más XIX. századi és kortárs,
magyar és nemzetközi művekkel. A kortárs textilmunkák nem csak a politikai
állásfoglalás különböző formáit jelenítik meg, de a művészeti kollektívák gyakorlatait is
magukba sűrítik. A munkák közötti sokféle kapcsolódási pont lehetőséget kínál arra,
hogy a textilt nemlineáris narratívában, a társadalmi és politikai pozicionálás terei felől
olvassuk össze.

A kiállítás kísérletet tesz a szőnyeg történetén és az azt körülvevő műalkotásokon
keresztül alternatív művészettörténetek bemutatására is – különös tekintettel azokra a
soha el nem ismert vagy rég elfeledett XIX. századi kézimunkákra, amelyeket a magyar
díszítő- vagy iparművészet részének is tekinthetünk. A kiállítás keretein belül teret kap
az intézményi (ön)reflexió is, különösen annak fényében, hogy napjainkban a kultúra és
a tudomány tereinek önállósága mindinkább meginog – részben a privatizáció, részben a
fenntarthatatlanság következtében –, vagy összefonódik az aktuális hatalommal. A
galéria terei így olyan tudások és tudományos munkák számára nyílnak meg, amelyek
eddig rejtve maradtak, jóllehet jelentős kultúrpolitikai súlyt hordoznak. Látnunk kell
azonban, hogy a szőnyeg méltó és teljességében való bemutatása lehetetlen – nem
csupán a szőnyeg kettévágottsága miatt – , hiszen a kultúra terei szimbolikus és
gyakorlati értelemben is szűkké válnak.