Természet és test, sérülés és emlékezet fogalmai mentén elegyednek párbeszédbe Liz Miller Kovacs és Cséffai Györgyi művei a What Will Remain című kiállításon. A táj és a test, a természet és a női tapasztalat metszéspontjainak ábrázolása mindkét alkotó számára központi kérdés, miközben munkáik az ökológiai válság, az ipari kizsákmányolás és a testi és szellemi sérülékenység kortárs tapasztalatait dolgozzák fel. A két művész ugyan különböző médiumokban, de hasonló szemlélet mentén dolgozik, mindketten a természet és az emlékezés archeológiáját kutatják, a sebekből olvassák ki a történeteket, egyszerre építenek egyéni és kollektív jövőképeket, amelyek a gondoskodás és a törékenység mentén formálódnak.

Liz Miller Kovacs Los Angelesben született, jelenleg Berlinben élő fotográfus, interdiszciplináris művész. Alkotói gyakorlata az antropocén táj és a női test párhuzamait vizsgálja. Nagyformátumú fotóin ipari tájakat dokumentál: bányavidékeket, hulladéktárolókat, kőfejtőket, olyan helyszíneket, ahol az emberi beavatkozás látható és maradandó nyomokat hagyott a természeti környezeten. A táj azonban itt nem pusztán dokumentáció tárgya, hanem esztétikai konstrukció is, amely művészettörténeti kontextusban nyer új jelentést. A kompozíciók utalnak a romantika tájképeire és a fenséges esztétikájára, különösen Caspar David Friedrich festészetére, amelyet kortárs, kritikai nézőpontból interpretálnak. A képeken megjelenő, színes, névtelen és arctalan női alak titokzatos burkoltságával nemcsak Friedrich magányos vándorait idézi meg, hanem a női test történeti és esztétikai tárgyiasításának hagyományát is: a klasszikus nőábrázolásokból ismert pózok, testhelyzetek megjelenítése révén a néző tekintetének kiszolgáltatott, passzív test pozíciója válik központi kérdéssé. A fotókon látható alakok szoborszerűségük ellenére azonban nem passzívak, tanúsítanak, ellenállnak,  totemként emelkednek ki az ipari táj közegéből. A fotók performatív dokumentumoknak is tekinthetők, mivel a művész saját magáról készíti ezeket a valós tájképekbe ágyazott önportrékat, amelyek akár egy olyan civilizáció vizuális örökségeként értelmezhetők, mely saját létfeltételeinek elpusztítását hagyja hátra maga után. Liz Miller Kovacs munkáiban az idealizált tájkép architektúrája a környezeti pusztulás nyomainak esztétizálásán keresztül épül fel, művei egyszerre ábrázolják a természeti szépséget és hordozzák a pusztulás nyugtalanító jelenlétét.

Cséffai Györgyi fiatal képzőművész kerámiából és organikus anyagokból készült objektjei, installációi intim, bensőséges nézőpontból közelítik meg a természet és a nőiség összefüggéseit. Munkái a sérülékenység, a termékenység és az elmúlás, az anyaság és a veszteség tapasztalatait járják körül. Központi installációjában, földbe ágyazott, repedezett gömbformák női archetípusokat jelképeznek, nemcsak a test változásait, hanem az idő és az életciklus nyomait is megjelenítik. A kerámiából készített magokat koncentrikus körökbe rendező interaktív installáció a szülővé váláshoz kapcsolódó tapasztalatokra fókuszál, a várandósság kilenc hónapjára utalva 252 egyedi alkotóelemből épül fel. A mű gondolatok és emlékek magként való megőrzésének, elvetésének lehetőségét vizsgálja mint a megosztás, a gondoskodás tárgyiasult, cselekvő formáját. Cséffai minden egyes magba egy-egy üzenetet rejtett, és lehetőséget ad a látogatóknak, hogy magukkal vigyék az installáció darabjait, ám a bennük elhelyezett, a várandósság időszakával kapcsolatos személyes emlékek csak akkor válnak hozzáférhetővé, ha a kerámia maghéjat feltörik. A mű ezáltal nemcsak a születés metaforájává, hanem a tudás, az emlékezés és a felelősség médiumává is válik. A mag zártságának megőrzése vagy annak feltörése, akárcsak a test burkának megrepedése, egyszerre hordozza a sebezhetőség és a felszabadulás élményét. Cséffai munkáiban a népi kultúra motívumai és az archaizáló kézműves technikák kortárs, gyakran efemer formákban jelennek meg. Műveiben a női test és a természet viszonyát nem idealizált képzetként, hanem anyagi jelenlétként közelíti meg, miközben a hagyományos, organikus formanyelvet sajátos emlékezeti és érzéki térként értelmezi.

Liz Miller Kovacs és Cséffai Györgyi munkái különböző nézőpontokból reflektálnak az ökológiai és testi változások, a természet és a női test történeti és kortárs reprezentációinak párhuzamaira. A kiállítás a kollektív emlékezetre és tapasztalatra épít, de ezzel egyidőben a természet és az emberiség jövőjét érintő kérdéseket is megfogalmaz. Mi marad utánunk, milyen örökséggé formálódik mindaz, amit hátrahagyunk? Liz Miller Kovács és Cséffai Györgyi művei az átalakulás és a regeneráció, a megőrzés és a gondoskodás lehetőségeit vizsgálják a test és a természet képlékeny határain.