Szlávik Barbara radikális festészete attól radikális, hogy minden értelemben elmegy a festészet határáig, és azon a pengevékony mezsgyén egyensúlyoz, amely a festészetet és a nem-festészetet választja el egymástól. Kép-elméleti vizsgálódásait leginkább analitikus meta-festészetként lehetne aposztrofálni, azaz olyan művészetnek, amely a festészet eszközeivel vizsgálja a műfaj végső kérdéseit. Mindeközben a tudományos apparátus módszereit is alkalmazza, azaz a filozófia, az esztétika és a művészetelmélet teoretikusainak fogalomkészletével operál. A hermeneutikai megalapozottság – ahogy a hermeneutika általában – az értelmezés olyan rétegeit tárja fel, amelyek bár az interpretációt gazdagítják, mindazonáltal nem előfeltételei a befogadásnak. Hiszen a kép-installáció olyan environmentként is működik, amely primeren, azaz érzékiségében is ható teret képezve árasztja el a befogadót. A kép, vagy helyesebben a képek monumentális struktúrája a pusztán kétdimenziós élményt a harmadik dimenzió megtapasztalásával gazdagítja. A monumentális kép-kompozíciók a vertikális és a horizontális irányok kiemelésével olyan ősi formákat hívnak elő, mint a monolit kőoszlopok vertikális tömege, amelyek kultúrától függetlenül, minden esetben a felsőbb dimenziókkal való kapcsolattartás, vagy a teremtés megnyilvánulásai (ld.: menhir, obeliszk, siva lingam). Ez esetben a ’mono’, azaz az önmagában létező, egyedülálló jelentés a kép, mint egység megbonthatatlanságának, ill. megbonthatóságának kérdéskörét is pedzegeti. Ahogy Szlávik írja: „A kép teste már nem (csak) abban érdekes, hogy egy adott képen belül érvényesülhet-e, hanem egy közös konstellációban miként mosódik el a saját rész és hol válik közös, integrált résszé egy kompozíció során.”  Vajon a több darabból álló kép egy műalkotás-e, vagy a darabok önállóan is megállják a helyüket?  A vízszintesen futó ’frízsor’ pedig egyszerre idézi a szintén prehisztorikus lintelek, valamint a klasszikus görög építészet architráv formáit. Mindezzel együtt Szlávik festészetében a zeneiség, a csend és a harmónia a színek egymással kapcsolódó és reflektáló összhatásában is megnyilvánul.

Schneller János, művészettörténész