Mi lenne, gondoltam magamban Leonardo da Vinci The Mechanics of Man c. könyvecskéjét lapozgatva, ha minden szervemet, szövetemet és sejtemet úgy képzelném el és úgy is ábrázolnám, ahogy ezeken a csodálatosan telerajzolt lapokon csak a péniszt látjuk, működés közben, mozgásban, történésben, aktivitásban megragadva? Hiszen bennem semmi sem statikus; minden él és mozog, alakul, duzzad és horpad, puffad és ernyed, lüktet és dobog, és tágul és tapad és pukkan és roppan.

 

Mert én amikor rügyezek, fakadok, amikor megnyílok, kibomlok. Levedlek. Potyogok. Hólyagok. Szirmok és levelek. Aztán elnyílok. Később végeim, tagjaim egy kívülről-belülről egyaránt ragacsos test-vázába berohadt virágszárak. Mert kihagyok. Hagyok. Mert nyári napok. Mert nemkapok-adok. Mert vagyok. És pukkadó visszerek, pótszerek is, ha lüktetek és nyirok. Mert kihullott hajak és kihallott, belekig belehaluzott halott szavak az emésztő savak. Meg ragadó, hasadó falak. Mert persze falok. Tágulok. És ebihalakban megtapadt salak. Mert tapadó kezek és tenyerek. Mert apadó tereket nyerek ki belőled marad csak kibomló salak-valaki. Meg héber szavak, mint chelek (חלק, rész). A nyalt sebek varasodó viszketése után ilyen, amikor kifakadok: ilyen színű és szagú a folyás, a szivárgó békanyál-váladék. (Mert én nem leszek soha az, ami nem vagyok: Száraz virágokkal jelölt verseskönyv-lapok.)