A megnyitó után 19 órától a művészek tartanak tárlatvezetést!

MIUTÁN IDEGENEK LETTÜNK

A néphiedelem szerint a környéket egykor benépesítő, ám az emberek térhódítása miatt egyre megfogyatkozó óriások közül a legutolsóról kapta nevét a Balaton. Hosszú-hosszú ideig az óriások és az emberek békében éltek a környező erdőkben. Mikor azonban Balaton, az óriás egyetlen leányát éppen egy ember cserbenhagyása miatt veszítette el, ő maga is elkeseredettségében odaveszett, és az óriások végleg eltűntek a vidékről. Az ő eltűnésükkel azonban az emberi és a természeti közötti közvetítő, az ezt a két szférát egységben megtartani képes erő is eltűnt. Az általa hagyott betöltetlen térbe pedig egy újfajta tapasztalat férkőzött be: egy olyan idegenség, amely több teret hagy a kötődni vágyásnak, mint magának a kötődésnek.
Ember és természet egymás mellé rendeltsége és kapcsolódásuk egyértelműsége érvényét vesztette a modernitásban. Ebben az állapotban - amiben mind a természettől való félelem megszelidítése, mind a természettel való egység megélésének teljessége kudarcot vall - születik meg ember és természet kétpólusossága: az ember, s szemben a természet, mint Másik. Az a Másik, amelyet a természet jelent, saját végtelenségével és inherens másságával ellenpontozza az ember végességét és megismerhetőségét. Ez az elkülönülés pedig idővel elidegenedéssé formálódik. Ennek az elidegenedési folyamatnak az eredménye az, hogy a természetnek való kiszolgáltatottság érzése, ami évezredek óta az ember sajátja, félelemmé, szorongássá módosul.
Ezt tompítandó, az ember megpróbál úgy kapcsolatot teremteni a természettel, hogy általa elérhető, megszólítható alakba hozza, még akkor is, ha ez az alak félelmetes és kiszámíthatatlan. De legfőképpen ismeretlen. A jelenségek mögé helyezett szellemi erők ennek az ismeretlennek próbálnak alakot adni, rajtuk keresztül próbáljuk megérteni a világot és magunkat, hogy tompítsuk a bizonytalanságot, a szorongató félelmeket, de legalább megosszuk őket, és e megosztásban találjunk menedéket. Annak a bizonyossága, hogy nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel, a közösség erejét rendeli az egyén magánya mellé. Történeteket, meséket írunk és olvasunk, amelyek ezt a megváltó megértést, a félelmek feltárását, megosztását és biztonságos megélését szolgálják. Nem elűzni akarjuk a félelmet, hanem ennek jelenlétében megtapasztalni a biztonságot.
A bolygó és az ember jövője feletti aggódás újabb jelenség, annak a felismerése szülte, hogy a méltatlan bánásmód visszafordíthatatlan károkat okoz a Földnek, a lassú pusztulás miatt érzett tehetetlenség pedig gúzsba köti az emberi lelket. Amikor a cselekvésre ösztönzés hiábavalóvá válik, a veszteség felett érzett gyász és megrendülés lesz az elbeszélt történetek közös nevezője, amelyektől már nem is szabadulni vágyunk, hanem arra, hogy belakhassuk őket.
A kiállítás külföldi és magyar művészek munkáin keresztül pásztázza végig azt a távolságot, amely ember és környezete közt feszül. A művek ennek a viszonynak a megváltozására reflektálnak, felmutatva azokat a megszelidítési kísérleteket is, amelyekkel ez a távolság mindenek dacára mégis intimitássá formálódhat.
A Miután idegenek lettünk az UGM | Maribor Művészeti Galéria által 2024-ben megrendezett EKO 9 Triennále anyagából készült válogatás és újrarendezés. A maribori Triennále az Eyes in the Stone címet viselte, a szlovén táj egy emblematikus képződményére, a Prisojnik-hegy szikláiból kirajzolódó leányarcra utalva. A budapesti válogatás a hazai táj hasonlóan mitizált és rengeteg képzetet magába sűrítő tavát, a Balatont idézi meg annak érdekében, hogy a lokális kontextus érzékenységeire is reflektáljon.