A 2006-os előzmények után 2008-ban (vagy 2009-ben) megalakult Matéria Művészeti Társaság – ellentétben a regionális szerveződésű, vagy egy-egy művészeti ágazat átfogó képviselete érdekében létrejött egyesületekkel – viszonylag szűk körű, alkotói műhely-problémákkal foglalatoskodó csapat. A társaság fennállásának másfél évtizedében mintegy húsz művész tevékenykedett és tevékenykedik, jelentkezett a Budapesten és más városokban – így pl. Kolozsváron is – megrendezett csoportos Matéria-tárlatokon. A csoport történetének szomorú fejezete, hogy körükből időközben már több társulat-tagnak lezárult a munkássága – mint Bartl Józsefé, Birkás Istváné, Kovács Lászlóé, Paizs Lászlóé, Szikora Tamásé és a közelmúltban Harasztÿ Istváné, Tölg-Molnár Zoltáné és Záborszky Gáboré –, akiknek helyére új alkotók léptek. „Ami összeköti, meghatározza az alkotók identitását, az az anyagelvűséget a spiritualitással ötvöző szellemiség művészetükben.” – fogalmazta meg lényeglátó tömörséggel összetartozásuk, együttes fellépésük, rokon jellegű alkotói törekvéseik koncepcionális indokát az évtizedek óta következetesen anyag-műveket alkotó Gáll Ádám festőművész a csapat 2017-ben rendezett veszprémi tárlata kapcsán. Valóban: a Matéria Művészeti Társaság tagjai által fémjelzett műalkotások eredendő jellemzője az anyagiság: a hangsúlyos matéria általi tárgyiasulás és jelentéshordozás. Vagyis az anyagnak nem csupán eszköz-jellegű, mellérendelt szerepe és jelentősége van egy mű megvalósulásában és létezésében – például évszázadokon át: olaj, vászon –, hanem domináns, lényegi, s leginkább elvont nyelvezettel fogalmazó, a transzcendens tartományokban kalandozó, olyan mély mondandót megtestesítő és közvetítő kompozíció katalizátora, amely más anyag, más anyagot alkalmazó technika révén nem szólalna meg.
A csoport tagjainak kollekciójában a térbe helyezett anyag-tömegek plasztikai kompozíciói, a talált tárgyakból szerkesztett dombormű-kollázsok, az objektek mellett a tradicionális, a falra függesztett – és ebből következően a kiállítótermi, belső közegben a befogadó álló testhelyzetéből való szemlélést lehetővé tevő, feltételező – kép-pozíciót e művésztársaság alkotói is megtartották, és általában fennmaradt a hagyományos kép-formátum, a négyzetes vagy a fekvő, illetve álló téglalap-alakzat is. A dolgok a képmezőben, a képfelület alatt és magát a képsíkot szétdúló, erőteljes fakturális nyomokat hagyó, a képtestet – a képterepet – alkotó építkezések, rétegződések, beavatkozások – hozzáadások és elvételek, hiány-teremtések – révén történnek. E kompozíciók sajátságos jellemző jegye, hogy nem válik el élesen egymástól az anyag és megmunkálásmódja, s nem ismerhetők fel a mesterség gyakorlásának konvencionális mesterjegyei – mint például a lebilincselő ecsetkezelésé az olajfestészetben, a bravúros rajzé a grafikában, a virtuóz faragásé vagy mintázásé a szobrászatban –, nem tudható, hogy miből mi keletkezett, milyen folyamatok zajlottak le a mű létrejötte során, mit produkált maga az anyag, és mi az, ami a művész beavatkozásainak, s ugyancsak ismeretlen eszközhasználatának eredményeként született meg. Sokszor megfejthetetlen, hogy valójában mi is a mű anyaga, melyek az összetevői, s azok milyen tulajdonságokkal felruházottak, stb. A matéria-mű maga az érdekfeszítő, izgalmas, megtestesült rejtély.
A Társaság alkotói eme újlipótvárosi kiállításukkal a közelmúltban eltávozott három, kiváló társulati taguk, az anyag-műveket kitartó kutatómunkával faggató, leleményes alkotásokkal beteljesítő Harasztÿ István szobrászművész, Tölg-Molnár Zoltán és Záborszky Gábor festőművész, vagyis e három „anyagművész” emlékének tisztelegnek.
Wehner Tibor
