A táj azáltal jön létre, hogy a természetet szemléljük, egységbe rendezzük, majd értelmet adunk neki saját kulturális kódjainkat rávetítve. Ennélfogva gyakran látjuk világunkkal szemben állónak, valaminek, amihez képest mi kívül foglalunk helyet. De pont ez a távolság miatt tud jelentéseket felvenni és közvetítő közegként működni. Beborítja a természetet, eltakarja és ezzel közvetetten olvashatóvá teszi, emellett pedig szűrve ugyan, de átengedi felénk a nem emberi világ felől érkező információkat. Ezzel szemben a tájképek már egy sokkal passzívabb viszonyt képviselnek, inkább a természet képként való ideologikus rögzítéseiként értelmezhetőek. Merev pillanatok, emlékek a valaha élő tájról. Mégis, a tájképeknek van helyük ma is, amikor a természeti és emberi világ viszonyának dualisztikus felfogása egyre jobban megkérdőjeleződik. Csapó Júlia és Németh Domonkos Tamás művei a természet, táj, tájkép és ember bonyolult viszonyrendszerét tárják fel. A képek kép jellegét fókuszba emelve a művek olyan jelölőként működnek, amik saját beágyazottságukra mutatnak rá a tájképek egyre kásásodó szimulákrumtengerében. A kiállításon az észlelés és értelmezés problémáját boncolgatva hatolnak be a táj bőre alá és hol furcsa idegenségben érik tetten a tájat ledobó meztelen természetet, hol pedig mágikus, preszimbolikus burjánzásban.

 

Grafika: Kincses Gergő