„Az apokalipszis – eredeti értelme szerint feltakarás – értelmet tulajdonít az összeomlásnak, a múltat pedig prediktív képességekkel ruházza fel. Amikor azt mondjuk, a dekollázsok szépek, erről beszélünk magunk is.”

Géczi János az utolsó polihisztorok egyike. A biológusként végzett, művelődéstörténészként és antropológusként is jegyzett alkotót a szélesebb közönség elsősorban íróként, költőként tartja számon, de a képzőművészeti-vizuális nyelvvel való kísérletezése (kezdetben a szépirodalommal szorosan összefonódva, idővel magának önálló érvényt szerezve) is több évtizedre nyúlik vissza.

Dekollázsainak alapanyagai az időnek és az emberi beavatkozásnak köszönhetően roncsolt óriásplakátok, eredeti funkciójuktól megfosztatott, több rétegben felülragasztott, hámló-foszló, talált (lopott!) felületek, amelyeket minimális beavatkozással, tépéssel, visszaragasztással alakít művekké.

A feltakarás szót Visky András Géczi János kiállítása elé írt szövegéből kölcsönöztük.
Ezekben a munkákban egyszerre van jelen az eltakarás és a feltárás mozzanata. Az eredeti jelentések kitakarásra kerülnek, kiüresednek, a talált tárgy megfosztódik bármilyen konkrét jeltől, amely jelentést hordozhatna, kapaszkodót nyújthatna az értelmezéshez. Másrészt a rétegek feltárásával a romlás, az átváltozás, az idődimenzió válik láthatóvá és vizsgálhatóvá. A művek köztes állapotot állandósítanak: a fosztás, roncsolás révén (akár véletlenszerűen) új jelek, mintázatok jelennek meg, amelyek új rendszerré, jelentéssé, képpé szerveződnek – mintha a szétesés és újraszerveződés kimerevített pillanatának tanúi lennénk. Hogy ez a pillanat a nyelv, a művészet, a kultúra vagy az egész civilizáció, netán az ökoszisztéma vagy a világegyetem működésének törvényeiből mutat fel valamit számunkra, az rajtunk, nézőkön múlik.

Géczi János képzőművészetének elemzői mindig kiemelik a street arthoz, vagy legalábbis a nagyvárosi környezethez és a fogyasztói kultúrához való viszonyát. A kapcsolat, mondhatjuk, magától értetődő, hiszen a művész alapanyaga az óriásplakát, ennek a kultúrának az egyik legnyilvánvalóbb eszköze és felmutatója, amelynek eredeti közege a nagyvárosi utca; az alkotó a beavatkozásai révén egyszerre használja és kérdőjelezi meg ennek a kultúrának a formáit és érvényességét. A műcsarnokbeli kiállítás az utca és a kiállítótér közötti távolság áthidalására is izgalmas kísérletet tesz: Géczi János a kiállítóterem falaira ideiglenes, helyspecifikus művet készít, amely párbeszédbe kerül a Műcsarnok homlokzata elé kerülő, a terem ablakaiból is látható, szintén csak „itt és most”-ra készülő kültéri installációval.

Szerdahelyi Júlia, a kiállítás kurátora