SUTTOGÓ FÖLD
A táj alternatívái a magyar és izraeli kortárs képzőművészetben
Az október 7-i sokkoló események következményeként Izraelben kitört háború miatt a 6. Jeruzsálemi Biennálé, az Iron Flock – Vasnyáj nem nyílt meg a meghirdetett, 2023. november 9-i időpontban.
A 35 nemzetközi kiállítással létrejövő, átfogó művészeti eseményt előreláthatólag 2024 tavaszára halasztják. A biennálé projektjeinek egy részét a részt vevő művészek és kurátorok hazájukban mutatják be ideiglenesen. Így világszerte láthatjuk a tervezett kiállításokat megvalósulni olyan művészeti központokban, mint New York, London, Róma, Torino, Los Angeles, Buenos Aires és Budapest. A Jeruzsálemi Biennálé évtizednyi kreativitást, tapasztalatot és képzelőerőt hordoz magában. A lehetőség, hogy a művészet erejét a nyomasztó események ellenére ilyen módon ünnepeljük, világszerte megerősíti Jeruzsálem és a várost támogató közösségek kapcsolatát. Jeruzsálemnek és egész Izraelnek most nagyobb szüksége van erre a támogatásra, mint valaha!
A 2013-ban alapított Jeruzsálemi Biennálé célja a kortárs nemzetközi művészet, továbbá a zsidó és izraeli kultúra találkozási pontjainak bemutatása. A rangos eseményen 2019-ben szerepeltek először muszlim művészek, jelenlétükkel fontos párbeszédet indítva művészet, vallás és politika metszéspontjáról.
A Budapesten rendezett szolidaritási kiállítás a biennálé tárlatainak egyikét, a Nof-Nof-Nof – Tájkép a kortárs izraeli festészetben című kiállítást látja vendégül a Néprajzi Múzeum tereiben. A három izraeli és két magyar kurátor által összeállított, Suttogó föld című tárlat 20 izraeli és 18 magyar művész alkotásain keresztül mutatja be a tájábrázolás hagyományos és alternatív, kortárs értelmezéseit a plein-air festészettől a szimbolikus kifejezésmódokig, valamint a természetművészet határáig. A közös kiállítás festményei, grafikái, fotói és szobrai megerősítik, hogy a különböző vallásokhoz és generációkhoz tartozó eszmék, reflexiók és vélemények a szimbiózis vágyának koncepciójával egységes egésszé állnak össze, melynek üzenete: égető igény van az empátiára, mert az emberiség nyugalomra és kölcsönös elfogadásra vágyik.
A Magyarországra érkező izraeli kiállítási anyag ismertetője szerint az izraeli művészeti tájábrázolás alapjait az 1906-ban Boris Schatz és Herczel Tivadar által megalapított Bezalel Művészeti Iskola rakta le. Az intézmény az Európából érkező tanítványok koramodern szimbolista szemléletét egyesítette a helyi tradícióra épülő vizualitással, amelynek szellemiségét a bibliai háttér adta. Már e kezdeti időkben fontos műfajjá vált a tájkép, amely később az 1910-es években egyre inkább a posztimpresszionizmus és az európai expresszionizmus hatásait mutatta. Az 1950-es évektől az önálló izraeli művészetben a tájkép vizualitásában absztrahálódott, a szellemisége, földhöz való viszonyát az amerikai és európai eredetű absztrakt és konceptuális művészeti háttér adta, még abban az esetben is, amikor a művészet politikai tartalmú volt.
A vasfüggöny 1990-es lebontása után az izraeli tájfestészet megújult. A Nof-Nof-Nof, azaz a Táj-Táj-Táj kurátori válogatásával átfogó képet kívánunk adni a különböző generációk és különböző művészeti iskolákból merítő kortárs izraeli művészek tájábrázolásáról. Izrael földjét, a természetet, annak lelki pásztori vetületét és a benne megélt emberi tapasztalatot számtalan háborús év pusztította már.
„Még akkor is, amikor az izraeli művészek nem foglalkoztak közvetlenül politikával, a táj érzelmileg formáló vagy kifejező kiindulópont volt számukra. Az izraeli művész táj iránti rajongása a nemzet földhöz fűződő kapcsolatának érzéki kifejeződése – egy olyan kapcsolaté, amelyet a Próféták könyve a férfi és a nő kapcsolataként ír le.”
A magyarországi képzőművészeti tájábrázolás az elmúlt kétszáz évben szorosan kötődött az európai művészeti hagyományhoz, de egyben vállalta a földrajzilag és történelmileg kialakult, Kelet és Nyugat művészete közötti összekötő szerepet is. A tájkép mint autonóm képzőművészeti műfaj először a 17. századi protestáns Hollandiában terjedt el. Az európai viszonylatban is egyéni karakterű magyar tájfestészet 1896-ban Nagybányán született meg, a plein-air – a szabadtéri, helyszíni festészet – és a naturalizmus jegyében. A Ferenczy Károly és Hollósy Simon szakmai vezetésével indult művésztelep egyben a modern magyar festészet alapköve is. Meghatározó szellemisége és karaktere a későbbi alföldi iskola festőinek is követendő például szolgált. A 20. század elejének magyar művészei a nagybányai tapasztalatokat szintetizálták a hosszabb párizsi tartózkodásaik során látottakkal, megreformálva a 19. századi látásmód ember és természet között fennálló alárendelt viszonyát. Felszínre hozták a harmóniaalapú, kölcsönösségelvű nézeteket, ezzel definiálták a modern ember történetének első ökocentrikus szemléletét. A népművészeti elemeket beépítő „szentendrei programot” – a bizánci és a preklasszikus tradíció, valamint az avantgárd elemeit felhasználó, a Kelet és a Nyugat művészete között összekötő szerepet vállaló mozgalom koncepcióját – 1935 után Vajda Lajos és Korniss Dezső hívta életre a szentendrei táj szépségétől és motívumkincsétől inspirálva. A rendszerváltás utáni kortárs magyar művészetben a táj-képe a metafizikus, filozofikus viszonylatok mentén születik meg. Később, az 1990-es évek közepétől a fenntarthatóság jegyében az ökotudatos, organikus szemlélet érvényesül, így a tájkép mellett megjelennek a természetművészet különböző formái is. Kanonikus pontjai az elmúlt évtizedek szélesebb nemzetközi tendenciáiban – land art, arte povera –, továbbá az ember és természet mélyebb kapcsolata iránti érdeklődésben keresendők. Ezt leginkább a prehisztorikus népek természetkapcsolatához lehet hasonlítani. Később, a 21. század eleji digitális forradalmat követően, neoromantikus szorongás lesz úrrá a művészeken. A természettől való elszakadás réme és az ember alkotta, informatikai alapon működő új világ képe felszínre hozza a poszthumán cselekvés formáit: az egyén kritikai attitűddel viszonyul saját közeli múltjához és tevékenységéhez, az embert a középpontba helyező, kantiánus filozófiai nézőponthoz. Új kérdéseket fogalmaz meg a saját, a technológia és a természet viszonyáról, vizsgálva a digitális társadalom és a mesterséges intelligencia szerepének mértékét, esztétikai és filozófiai hatását. Ez az alkotó ember fizikai jelenlétét, annak szellemi és manuális cselekvési formáit értékeli át és helyezi önmaga természetes közegébe, azaz a digitális technológia elé.
Az öt tematikus szekcióba rendezett izraeli és magyar alkotások egymásra reflektálva hoznak létre egy átfogó, kortárs művészeti tájképet, amelynek az ortodox – ember nélküli, festett – tájkép ugyanúgy része, mint az ökofuturista, disztópikus tájábrázolás.
Kiállító művészek: Meir APPELFELD, AVIA, ÁZBEJ Kristóf, Leonid BALAKLAV, BALÁZS Nikolett, Silvia BAR-AM, Aviva BLUM, Nechemia BOAZ, BUKTA Imre, CSÁJI Attila, ELEKES Károly, FEHÉR László, Pnina Ramati FRANK, Tirza FREUND, Avigail FRIED, GÁLHIDY Péter, Yona Levi GROSSMAN, GYENIS Tibor, Gideon HOLLAND, HORVÁTH Dániel, IMRE Mariann, iSKI KOCSIS Tibor, Arnon KAPLAN, Dalia KATAV-ARIELI, KOÓS Gábor, Alex KREMER, Michael MORGENSTERN, ROTH Avi, Shaul SHATS, Julia SHULMAN, SZÁSZ Sándor, SZURCSIK József, URAY-SZÉPFALVI Ágnes, Michael YAKHILEVICH, Marek YANAI, Yosef YOSADE, VETŐ Orsolya Lia
