"De hogyan képes a múlt, amely elméletileg megszűnt létezni, megőrizni önmagát? Nem találkozunk itt valódi ellentmondással? Azt feleljük, hogy a kérdés csupán az, vajon a múlt elmúlt-e létezni vagy csak megszűnt hasznosnak lenni."
Henri Bergson: Matter and Memory [Anyag és emlékezet]. (1908) 1991.*

A Dobozi 21 erre a különleges eseményre játszótérré válik, olyan „térré”, ahol a művész szabadon, előzetesen kialakított elképzelések, keretek és a "kiállítás" forma szabályai nélkül kísérletezhet. Éppen ezért az esemény kevésbé tekinthető kiállításnak, sokkal inkább egy utazó "nyitott műteremnek", vagy a rejtett emlékképek pszeudo-show-jának.
Az eseménynek van egy másik jelentése is: szerény és tünékeny
visszatekintés a művész nemrégiben a Szövetség utca 11. szám alatt rendezett In a Puddle of Rust, A Faded Memory Drips [Egy rozsdás pocsolyába megfakult emlékcseppen] című kiállítására.
A pszeudo-show több visszaemlékezést is tartalmaz. Az első éppen itt, alul látható, a képernyőn, de egy papírlapon is megjelenik; a hozzáférés Öntől, az olvasótól függ, hogy milyen médiumot választ a következő információk eléréséhez. Fontos megjegyezni, hogy a művész nem erősíti meg, de nem is utasítja el az itt szereplő visszaemlékezések hitelességét. Ennek következtében a pszeudo-show a kérdezés és a találgatás játékává válik: vajon mi valós, mi elképzelt, vagy mi az, amit az emlékezet rejtélyes mechanizmusai kényszerítenek a művész pszichéjére.

*Zone Books, New York, (1908) 1991, 143.

Első visszaemlékezés:

"A visszatekintés pillanata akkor következett be, amikor a szél a már amúgy is poros szemébe fújt, miközben a kezében tartott kés pengéjére gondolt, amin nem volt vér, csak zsírdarabok. Ezek az apró zsírdarabkák úgy táncoltak a penge körül, mint korcsolyázók a jégen. Ezek a gömbök, ismerte el, önmagukban is önálló univerzumok, és tekintetét éppen az egyikre szegezte, amikor észrevette, hogy a szél a temető irányából fúj, egy névtelen, pontosabban egy olyan régen elnevezett temető felől, hogy az időjárási jelenségek már lenyesték a kő bevonatát, lassan és aprólékosan, nagyon gondos és kifinomult módon, és a szeme kissé könnybe lábadt, mert a por, gondolta, nos a por könnyedén az ember szemébe megy, ez közismert tény, és volt egy pillanat, amikor gondolkodnia és döntenie kellett, hogy ezt a könnyezést a szemében az okozza-e, hogy a porszemek irritálják a szaruhártyáját, vagy az, hogy intenzíven koncentrál egy zsírdarabkára, ami még mindig ott volt, a kés pengéjén, tekeregve és. gördülve. A kés olyan szilárdan és makacsul ragadt az elméjébe, hogy nem érezte a szőrös orrlyukaiba behatoló örökzöld fák könnyed leheletét, a fuvallatot, amely követte a szelet az emberek temetőjéből, ahol azok már elvesztették emberi mivoltukat és formájukat, évtizedek óta a földben rohadtak, és érdekes módon ott fognak tovább oszladozni néhány vászondarabbal és fadarabbal együtt, a hús elrohad és a lucfenyők gyökereit táplálja, amelyek a temető köveire néznek, s melyek részint hálásak, részint ironikusak és bizonyos fokig boldogok, hogy az élők soraiban lehetnek... egy zsírdarabka, a pengéjén táncolva a késnek, amit egy olcsó boltban vásároltak, amelyet egy középkorú, kissé őszülő hajú, nagy műanyag fekete szemüveges férfi vezetett, olyan szemüveggel, amelyik oldalról nézve pár centiméter vastag és aránytalanul felnagyítja a szemet, a szemet, mely néha pénzt számol, a kifizetett pénzt, melyet talán egy tweed nadrág zsebébe tesznek, amelyet hideg napokon viselnek, azokon a napokon, amiket úgy vésnek be a naptárba, hogy az az illúziónk támad, már nem változtathatják meg többé. Ez volt az a pillanat, amikor észrevette, hogy a térdébe szorult golyó is zsírdarabkák között úszik, amelyek bizonyára valamiképp hasonlítanak azokra, amelyek épp itt korcsolyáznak, előtte, a kés pengéjén, mint szenteste előtt a jégen dübörgő vidám korcsolyázók..."

Fordította: Árva Judit, Vizdák Károly