Az Artkartell projectspace nagy örömmel mutatja be Kecső Endre Antropomorfia című egyéni kiállítását. Kecső a fiatal magyar festészeti színtér markáns hangú, figurális képviselője. Monumentális méretű és erejű vásznain az antik mitológia istenségeit és hőseit kelti életre, antropomorf köntösbe öltöztetve az eszképizmus szimbólumait.

 

Kecső Endre monumentális hatású olajképei az ógörög mitológia hőseit és istenségeit vonultatja fel a mai néző szeme előtt. Szobrászian modellált figurái redukált színvilággal jelenítik meg a múzeumokból ismert alakokat. A rajzosan leegyszerűsített, sematizált, tömbös emberek Picasso neoklasszicista korszakának aktjait idézik, a játékos oszloptöredékek a posztmodern történeti parafrázisait. Kecső festészete az álomképek szimbolizmusán keresztül lyukadt ki a mitológiánál. „Arra jöttem rá – magyarázta –, hogy olyan kevés dolog van a világban, ami biztos és stabil. A mitológia viszont biztos és stabil alapja a művészetnek, én pedig művészettel akarok foglalkozni.” Héroszfigurái így egyszersmind a művészlét allegóriái, hősies helytállásuk pedig a festővászon előtt töltött küzdelem analógiája. Betömörülnek a thermopülai szorosba, hogy zömök testükkel védjék meg a kék görög eget, fojtogatják a grafikonmeanderként tekergő kígyót, vagy éppen monumentális fejként idézik meg a birodalmak fényét a vaskor szürke utódiai számára. Kecső a kultúrtörténet kavicsként simára koptatott jelképeit hozzák játékba, emberi alakok képében „antropomorfizálva” a szimbólumokat. 

 

Bár a klasszikus görög művészet ma már megcsodálható 3D-s digitális maketteken és papagájszínűre kifestett szoborrekonstrukciókon, az európai kultútörténet még őrzi azt a redukált színvilágú, romokat ünneplő archaikus szépségeszményt, amelyet a reneszánsz és a neoklasszicizmus nemesített vizuális alapkóddá. Ennek a kódrendszernek fontos eleme a rilkei töredékkultusz, ami az Apolló-torzó fejnélküli csonkaságát ünnepli, meglátva benne a katartikus imperatívuszt („változtasd meg éled!”). Kecső Endre legújabb, 2022-es festményein ezt a töredékesztétikát fogalmazza újjá saját eszköztárával. Az ógörög frízek, márványszobrok, vázafestmények vagy mozaikok jellemzően csonka formában maradtak ránk: az istenség keze a semmit markolja, a nimfa karja letörve, a gesztusok a hiányt jelző űrbe futnak ki. Kecső a vászonképek négy határolóéle közé szorítja be figuráit, úgy, hogy nemcsak minél több teret töltsenek ki a rendelkezésükre álló háttér előtt, de ki is lógjanak belőle. A babérkoszorús hős vörös keze levágva, a szakállas villámisten kirohan a képtérből, a kariatidaként álló ősanya homokórává redukálódik a felülről és alulról ráközelítő képszél metszésében. A töredékesztétikához redukált, grisaille-t idéző grafikusi modellálás tartozik. Kecső figurái kivonulnak a jelen világából, vissza az archetipikus szimbólumok egykor-volt téridejébe, Antropomorfia eszképista művészuniverzumába.

 

###

 

Kecső Endre Szolnokon született 1989-ben. 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán, Károlyi Zsigmond tanítványaként. Egyéni kiállítása volt Prágában, Budapesten és Szolnokon. Előbb Angliában, majd Budapesten élt, 2019 óta – első tanulmányainak helyszínén – a Szolnoki Művésztelepen dolgozik.