Majd’ 4000 évvel ezelőtt kezdődött a történet azzal, hogy egy fekete tollú galamb az egyiptomi Thébából átrepülve a Földközi-tengert Dodonában leszállt egy tölgyfa ágára és emberi nyelven szólalt meg, mégpedig úgy, hogy a helyiek megértsék. Azt kérte tőlük, hogy építsenek jóshelyet épp e fa köré, amit aztán Zeusznak ajánljanak fel.
Hogy ebből mi az, ami a legenda homályából is valós lehet, nem tudhatjuk, de a szentély valóban megépült és a jóshely egészen a 4. századig működött. Olyannyira, hogy Delphoi mellett a második legnépszerűbb orákulum volt abban az érában és azon földrajzi területen, ahol a jövendőmondásnak tekintélyes intézményrendszere alakult ki.
A folyamat leírható úgy, hogy a választ kereső zarándok megfogalmazta kérdését, amit ólomlapokra karcolva eljuttatott a jósdába, ezt tekinthetjük inputnak. A jósnő elolvasva a kérdést értelmezte maga módján, aztán megfelelő időben az égi jelekre figyelt, ami Dodonában elsősorban a szent tölgyfa lombjának suttogását, a levelek zizegését jelentette, máshol mást. Bízhatunk abban, hogy a megfejtés megfogalmazásához számtalan tapasztalat és a lomb eltérő, de bizonyára mégis jellegzetes hangjainak alapos ismerete és analízise társult, más lehetőség hiányában ugyanebben bízott maga a kérdésre váró is. Az isteni választ leírták és eljuttatták hozzá, ez a folyamatot lezáró output megfelelője. Persze a válasz értelmezése már az egyénre volt bízva, de kirajzolódik ebből, hogy számonkérhetetlen a jóshelyen, vagyis a tartalom a megfogalmazóján.
Hogy is lehetne, hiszen jól tudjuk, – négyezer év tapasztalata is kevés – hogy a valóságnak legalább kétféle olvasata létezik és nem szükséges, hogy ezek egymásra hasonlítsanak.
A kiállítás ideje alatt a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelye melletti sikátorban az Áttörés sikátorinstallációban Szabó Attila Szexcsapda című műve látható.
