esemény
Valóra vált képzelet | Gyulai Líviusz kiállítása | Műcsarnok

kurátor | Orosz István

megnyitó | 2021. december 7. 20:00

a kiállítást megnyitja | online megnyitó!

web | https://mucsarnok.hu/gyulailiv...

a kiállítás bezárása | 2022. február 20.

cím | Műcsarnok Kamaraterem

Térkép

Gyulai Líviuszt a művészettörténészek az úgynevezett nagy grafikus generációhoz szokták sorolni, ő volt a legkisebb fiú a „nagy öregek” – Kondor, Würtz, Hincz, Reich, Rékassy – között, és mint a népmesékben, ő volt az, aki folyvást újjászületett.

A nagymestert nem rőffel mérik, nem könyökkel, arasszal, nem is a vázlatrajzok számával. Gyulai azt sem tudta, mi fán terem a skicc. Egyből a makulátlan tisztázatot rajzolta. Radírgumija? Tán nem is volt sosem. Magától értetődő természetességgel közlekedett a stílusok között, úgy öltötte magára Villon köpenyét, Lúdas Matyi csizmáját és Leacock cilinderét, mintha öröktől fogva őrá szabták volna. Ő azonban nem csak azt tudta, hogyan legyen „autentikus”, de azt is, talán még jobban, hogyan kell egy hamiskás mosollyal minden szabályt idézőjelbe tenni. Tudta mesterien, amit az írók, a költők a saját térfelükön: hajlítani, váltogatni a formát. Kézre állt neki minden, a finom pontozás, a lendületes vonal, a laza ecsethúzás. Izgató, bravúros nézőpontváltásokkal és a hozzájuk tartozó stílusváltásokkal játszanak a lapok. A szereplők horizontja, a rajzoló szemszöge és a nézők látómezeje csereszabatos: folytassa az olvasó, ezt a vonalat akár kegyed is húzhatta volna, ezt a foltot már uraságod is idetehette volna. Vagy kisnaccsád oda. Még érezzük a kézfogás melegét. És bepárásodik az orrunkra drótozott lupe. Az olvasó, aki „befejezi” a művet, itt egyenrangú útitárs, barát, pajtás, cimbora.

Megejtő az a természetesség, ahogy Gyulai Líviusz könyvet illusztrál. A térdére támasztott rajztáblán a kigöngyölt látóhatár. Látszólag különböző témák: Weöres Psychéje, Sterne Érzékeny utazásai, Molière Fösvénye, Leacock Gertrúdja, Balzac Borsos történetei, Csokonai Karnyónéja, az édes-édes Krúdyádák, Hadova és Hamuka, De Ronch kapitány és az emblematikus rajzfilm-alteregó Jónás, meg persze a kistestvére, a naplóíró Komisz kölyök – mindegyikhez tökéletes formát talál, kifogástalan technikát, eszményi stílt, és mégis, mégis minden esetben csorbítatlanul ő az: Gyulai Líviusz. Az illusztráció valójában műfordítás. Nem egy másik nyelven, hanem egy más műfajban, a képzőművészetben teremt újjá egy-egy művet. Az lehet jó illusztrátor, aki önálló személyiség, akinek az irodalmi alkotásról saját látomása van, következésképpen az, aki nem szolga-pontossággal végzi el az átültetés feladatát. A jó illusztráció szükségszerűen hamisítás, ahogy a jó fordítás óhatatlanul „ferdítés” kell, hogy legyen? Különös paradoxon: érdemes a továbbgondolásra.

Fametszet? Rézkarc? Kőnyomat? Linó? Gyulai Líviusz nem válogatott, őt választotta ki magának Psyché, a hajdani költőnő – naná, hisz tudta, hogy a legeslegnagyobb cickológust tisztelhette benne (úgy tessék érteni, a művészettudományok történetében, de egészen a willendorfi óta ám, nem formált senki olyan érzéki ciciket, mint ő), aztán Münchhausen báró, Lipitlotty, a pesti gavallér, továbbá a diabolós hölgy, meg a másik, a kitárt keblű, aki olykor sárkányt legeltet (egy flört Cyranóval, egy liezon Szindbáddal), majd átült az öreg Casanova kordéjába, vagy pucér üleppel lovagolta az ajtósi-nurenbergai Albrecht Dürer szenvedélyes rinocéroszát.

Már kiállító művész volt Gyulai Líviusz, jegyzett grafikus, sőt országosan ismert illusztrátor, amikor 1974-ben a Pannónia Filmstúdióba került. Hamarosan belevágott első önálló filmjébe, a Delfiniába (1976). Krúdy Gyula Óbudáját csavarogta be, amikor a Delfiniába belefogott, krúdys nosztalgiák lengik át.

A filmes életmű második darabja, az Új lakók (1977) már igazi sikerfilm lett.

A 6 perces Szindbád, bon voyage! (1998) című animációban egy toprongyos, kukázó hajléktalan kel útra a lomok közt talált repülő varázsszőnyegen, hogy egy teret s időt egymásba keverő féktelen álomutazás főszereplője legyen.

Életrajzi indíttatású film Az én kis városom (2001) is. Nosztalgikus anziksz, az eltűnt gyerekkor felidézése: apró mozaikok, boltok, épületek, emberek, álmok, mesék, szerelmek. Gyulai amarcordjának városában, Sopronban.

Líviusz legtöbb filmjében anekdotázik, sziporkázik, ötleteket vet föl és ejt el, úgy szövi a mese fonalát, oly csapongva s közvetlenül, mintha a barátaival csevegne. Akinek megadatott, hogy egy pohár bor mellett (tinto rosso – Tintoretto) hallgassa őt, az persze tudja, hogy a legszerteágazóbb történetek is – miközben mindenféle történik bennük – visszakanyarodnak főtémához, persze a maguk dupla mőbiusz csavarintásával, ami talán már nem is fontos, mert az ízek és az abszurditások, a látványok és a trópusok, szóval a stílus és a humor úgyis mindent fölülír. Talán Fellini volt képes hasonló önfeledtséggel játszani.

Jótanács

Ha egy névre vagy címre kattint az artRoll oldalakon, akkor az ikOn kilistázza, hogy az adott személy vagy esemény hol fordul elő az ikOn oldalain.

FKSE Patron