Sváby Lajost a kezdetektől fogva izgatták a mítoszok, a bibliai helyek. A létezés, „a honnan jöttünk, mivégre vagyunk” kérdései. Ahogy ő mondja: „származásunk titokzatosságai, hovatartozásunk, érzelmeink titokzatosságai”. Amikor 1988-ban először szembesült az élő Bibliával, a Szentfölddel, megfogant benne a Teremtés megrajzolásának gondolata. Az 1989-ben elkészült Genezis huszonkét vörös krétával rajzolt lapján a teremtés, a bűnbeesés, valamint Káin és Ábel története mozgalmas, drámai kompozíciókon elevenedik meg.

Sváby – mint annyi kollégája szerte a világban – kora ifjúságától festette saját magát. Előbb inkább tanulmányszerű, alaposan megoldott, formában és színben realista képek készültek, majd az idő előrehaladtával – de még ifjú művész korában – megérkeztek a vidám, tréfás, itt-ott groteszk önarcképek, némelyiken egy tárgy (csákó) is látható. Főleg olaj és akvarell munkák ezek, egy fiatal alkotó szemlélődése és bátor-büszke szembenézése önmagával.

A későbbi önarcképeken ez az életbátorság életbölcsességgé nemesedik. S bár könnyed akvarellekkel jelzi, hogy elindult egy expresszív úton, mégis a vizsgálódó szem, a kitekintés hangsúlyozása, a rálátásra való késztetés mutatja: Sváby is a bölcseleti önvizsgálódás képi útját járja. Miközben megszületnek élettel teli, bacchanáliákat, derűs nyarakat idéző festményei, megjelenik képein a „svábys” színhangulat, a festékszalagok tobzódása, az önarcképek visszafogottabb melankóliája szinte meglepő. És egyre inkább rajzban kutatja saját arcát, lényét, lelkét.

Sváby nagyszerű önarcképei, a jegyzetszerűtől a komplett festményig, a vázlattól az önálló műig egy nagy formátumú mester önvallomásos, szabad és rendkívül személyes munkái. Egy olyan alkotóé, aki meglelve saját képi nyelvét, tisztán az intuícióira hallgatva – nem mellesleg szakmailag tökéletesen felkészülten – hozta létre az œuvre-jét, belesűrítve minden szertelenséget, vad életörömöt és drámát. Az önarcképek ennek az életműnek fontos részei, leginkább a francia kifejezés illik e mű sorozathoz: l’autoportrait est l’artiste même, vagyis az önarckép maga a művész.

Szöveg: Egri Mária és Sinkó István

Kurátor: Baksai József

Kurátor asszisztens: Dekovics Dóra