A VILTIN legújabb kiállítása eltérő művészi pozíciók és generációk mentén a figurális művészet tendenciáit, megjelenési formáit vizsgálja. A figura, mint térszervező, a figura, mint legerősebb narratív jelentésképességgel bíró művészeti toposz évezredek óta meghatározza a művészet történetét. A kiállítás a kortárs művészeti hagyományok összefüggésrendszerén keresztül közelít az emberközpontú, figurális művészeti tendenciák nyolcvanas évektől napjainkig ívelő történetéhez.
Ahhoz, hogy eligazodjunk a kortárs művészet gyakran dinamikusan változó, máskor göröngyös úton várakozó világában, egyszerre kell mélyreható figyelemmel hallgatnunk az új és régi üzeneteket. A régóta ismert művészeti módszerek és azok újraértelmezése kortárs megjelenési relevanciával bír, és ha mindezt befogadjuk, ez az alapgondolat napjaink olykor hullámzó művészeti értelmezési útját is kisimíthatja és jövőképünket is megalapozhatja. 
GERBER Pál (1956) 2011-ben készült Sziklához láncolt Androméda - Rembrandt után című festménye a kiállítás egyik kiindulópontja. A kép Rembrandt hommage-nak éppúgy értelmezhető, mint mitológiai narratívának, azaz a szépség diadalának. Ha ehhez társítjuk a mű hátterét meghatározó absztrakt kompozíciót, nem csak a régi művészet, hanem a modern is testet ölt ebben a kortárs figuratív kompozícióban. Egy másik lehetséges – és a korábbival szembenálló – értelmezés szerint a GERBER kép egyfajta egyetemes művészeti persziflázsnak is felfogható, amellyel egy kortárs művészeti eszményt céloz meg: Azaz a mű egyszerre foglalja magába a festményt, a festmény utánzatát, a festészettel kapcsolatos iróniát és a művészet kritikáját.
FEHÉR László és RÉVÉSZ László László munkái között alig találunk figura nélküli művet. Minkettőjük életműve egy posztmodern létértelmezési kísérlet, ahol az egyén (a figura) szerepe létszimbólumként is értelmezhető, ugyanakkor a közösség azonosságára, a szélesebb szociális egység jelenlétre is utal. FEHÉR és RÉVÉSZ festészete közvetlenül magán viseli a II. világháború előtti művészet lenyomatát, gondoljunk itt az expresszionizmusra vagy a fauvizmusra. FEHÉR László (1953) nagyméretű, 1985-ben festett Sziklás táj figurával című munkája a nyugatnémet heftige malerei expresszív szín- és ecsetkezelését idézi, csak egy líraibb, érzéki festőiségben, a Hegyi Lóránd által definiált Új szenzibilitás figurális jegyeiben manifesztálódva. Míg FEHÉR festménye egyértelműen posztmodern alkotás és a 20. századi nagy történelmi traumák emberét ábrázolja, addig RÉVÉSZ László László (1957)  kilencvenes években készült, antik falfestményeket idéző kazettás kompozíciója az egyetemes, és ebből következően a tudományokban és az emberi teljesítményben hívő eszményi figurát ábrázolja. RÉVÉSZ „alakja” megtestesíti a nő és férfi kapcsolatát, elénk tárja gyakran változó társadalmi státuszunk, szerepeink örök narratíváit. Munkái jól reprezentálják a századvégi ember dilemmáit, miközben előrevetítik az új megoldásokat és univerzális válaszokat kereső, a holisztikus létben hívő 21. századi ember képét.
CHILF Mária (1966) 2007-2010 közötti művészeti periódusában készült akvarellek meghatározó témája a fókusz, az ember figyelmének összpontosítása. Figurái a kereső, kutató, lefelé néző embert ábrázolják, a múlt és jelen határán szemlélődőt. CHILF figurája már egy 21. századi új világ küszöbén, periszkópjának egyelőre zárt, kötött perspektívájával tekint előre.
A kortárs művészeti diskurzus része a régi, kanonizált anyagok új lehetőségeinek keresése, ezen alapgondolat határozza meg ORBÁN Előd (1984) szobrászati tevékenységét: a márványt munkálja meg, ezt a progresszív szobrászatban részben mellőzött, túlterheltnek nevezett rideg, mégis lírai kifejezőerővel bíró egyetemes szobrászati anyagot. Az Intimacy az alkotó korai, 2011-ben készült műve, ahol a szépség esztétikájának kérdését, annak kortárs interpretálását járja körül. A 2000-es évek elején megjelent a képzőművészeti munkák részeként a szándékos rongálás, hiba, bepiszkítás. A roncsolás és a kép egészének, intakt egységének viszonyát vizsgáló gesztus a művészi szabadság védjegyévé kezdett válni. ORBÁN patinázta figurájának kezeit, kiálló testrészeit, melyek, mint anyaggá vált idő jelennek meg a szobor egységén belül, esztétikai és filozófiai kontrasztot képezve múlt és jelen között.
SZVET Tamás (1982) 2012-ben készített Esettanulmány-Esztétika című alkotása a perspektivikus anamorfózis optikai képalkotási technikáját használja fel műve elkészítéséhez. SZVET szobra elsőre egy műtárgyszállító doboznak tűnik, melynek két oldala nyitott. Az egyik oldalon egy organikus, kivehetetlen, absztrakt, áttört rajz simul a doboz felületére, míg a másik oldalon egy kör, egy lyuk, mint szintén absztrakt forma, jel látható. Ha közelebb lépünk és benézünk a lyukon, a második vizuális valósággal is találkozhatunk: a doboz belsejében megjelenik Henri Matisse Tánc II. (1910) című művének parafrázisa szinte lebegő, már-már szférikus kép formájában. A figurák önfeledt tánca maga a kétezres évek elején újradefiniált flow-élmény.
Létezésünk alapját vizsgálja RÓZSA Luca Sára (1990) legújabb, idei Paradise sorozata. Figuráit egy képzeletbeli, definiálhatatlan térbe komponálja, kimerevítve a formálódás pillanatát. Ciklusának inspirációs forrása Albert Camus művei és filozófiája; a történeti ember, a zsidó-keresztény kultúrán nevelkedett európai ember, aki szellemi egzisztenciáját igyekszik összeegyeztetni a kulturális örökség dogmáival. Egy új és modern 21. századi figurális attitűdöt formál, melynek része a korábbi idők festészete, művészeti kérdései, és egy arra épülő folyamatként manifesztálódik. Festészete nem kevesebb, mint a végtelen emberi szellem és a létező anyag szintézise.
                                                                            iSKI Kocsis Tibor