Stefan Osnowski új sorozata szervesen kapcsolódik a korábbi nagyméretű fametszeteihez, melyeket Passage címmel állított ki a Resident Art Galériában 2017-ben. Legújabb, ENTRE - átmenet című sorozatában a művész továbbra is megőrzi a szigorú szabályokon alapuló szerkesztés elvét, de ezúttal a párhuzamos vonalhálót diagonális irányú nyomokkal gazdagítja. Az így kialakuló rendszer egy háromszögekből álló rácsszerkezetté alakítja a felületet, amely geometrikus, közelről szemlélve absztraktnak mondható hálóvá alakul. Míg a fametszetek kiindulópontja továbbra is a látható világ egy-egy rögzített pillanata, a papír felületén létrejövő látvány, a korábbi sorozathoz képest egy lépéssel közelebb kerül a geometrikus absztrakcióhoz, vagy ha úgy tetszik a nyomdai technika képfelbontásához; az egymást keresztező vonalak metszéspontjában ugyanis pontok születnek, amelyek digitális fotók pixeleire hasonlítanak.

A pont matematikai definíciójából ismerősen cseng: két egyenes metszéspontja meghatároz egy pontot. Itt azonban mégsem teljesen erről van szó, hiszen a valóságban egy vonalnak mindig van vastagsága, ráadásul Osnowski metszetei esetében nem kettő, hanem három különböző irányú vonalról beszélünk. Így a pontok helyett eltérő kiterjedésű, aprócska csillagokat látunk, melyek intenzitása a méretüktől függően váltakozik, és ez a furcsa csillagrendszer távolról szemlélve – akár egy óriásplakát pixelei – hozza létre a retinánkon a látványt, amely a fejünkben képpé alakul.

A nagyméretű monokróm fametszeteken Európa legnyugatibb részének, Portugália déli partjának üres tájait láthatjuk, amelyeket széles határtalanság jellemez. A képek szigorú alapelve, hogy a fókusz a tenger végtelen horizontján a távolban, pontosan a kép középpontjában jön létre. A képek felső része a tenger felett látható felhős hajnali ég szürkeségét ábrázolja, alsó részén pedig az óceán és a hullámok végtelen ismétlődése összemossa a föld és a tenger határait. 

A képek a teljes feloldódás képei, amelyek egyfajta KÖZTES ÁTMENETI állapot érzetét keltik a nézőben – az ég és a tenger, a nappal és az éjszaka, a világosság és a sötétség, a folyamatos mozgás és a teljes nyugalom közötti láthatatlan határvonalon táncolva. Pillanatfelvételek, amelyek a partot mosó víztömeg oda-vissza áramlását rögzítik. A homokban nyomot hagyva elenyészik a víz, hogy a következő pillanatban újult erővel ismételje meg ugyanazt a mozgást.

Az ég és a tenger végtelensége tudasítja bennünk saját határaink: a horizont egy olyan határ, amelyet sosem érhetünk el, és amely folyamatosan a távolság érzetét kelti, miközben a képek az elérhetetlen mélység és távolság iránti vágyálmaink kivetülései is egyben. A távolba pillantás felnyitja a szemünket a bennünk rejlő mélységre és határtalanságra. A képek határtalanságágukkal utalnak Caspar David Friedrich Szerzetes a tengerparton című festményére is, amelyről Heinrich von Kleist azt írta, olyan mintha a nézőnek „lemetszették volna [...] a szemhéját”.  

A művész, aki magát nyomatkészítőként határozza meg, a fotográfiákat egy hosszadalmas alkotói folyamat során digitális metszőkódba transzponálja, majd fába metszi, végül kézzel készíti el a papírra nyomtatott levonatot. Mindeközben tudatosan kerüli gépi eszközök használatát. A fényképek hagyományos nyomtatás során létrejövő információvesztése sajátos feszültséget eredményez az anyagtalan kép és a kézzel készült, fizikailag is létező nyomat között.