Magyar Műhely Galéria
1072 Budapest, Akácfa u. 20.
Az erdő mélyén létezik egy hely, ahová nem lehet pusztán a megszokott léptekkel megérkezni; nincsenek kijelölt koordinátái, nem tudni pontosan, hol kezdődik és hol ér véget. Ez a tér a Sztalker világából ismert Zóna: nem puszta külső táj, hanem az ember legbensőbb, rejtett tartománya, ahová csak ritkán merészkedünk el, mert a legmélyebb, kimondatlan rétegeinkkel szembesít. Ugyanazt az elemi és megfoghatatlan energiát ragadjuk meg itt két irányból: amit a film a tér kiismerhetetlen, szakrális szövedékeként jelenít meg, azt Hamvas Béla gondolata a zöld és a lila kísérteties feszültségeként tárja fel. Ebben a hamvasi optikában a zöld a természet ösztönös, nehéz és barbár burjánzását, az anyag mozdíthatatlan életéhségét hordozza, míg a lila a felbomló formák érzékfölötti derengését, a látható határán lebegő, spirituális jelenlétet idézi meg. A filmművészet térmisztikája és Hamvas színfilozófiája így találkozik egyetlen közös látásmódban, kölcsönösen kibontva és elmélyítve egymást. A látvány lassan alakul át, a szilárdnak hitt terek egymásba csúsznak és elfolynak, az alakok pedig elrejtőznek, szinte észrevétlenül oldódva fel környezetük textúrájában. Mintha egy olyan álomba lépnénk, ahol a mindennapi logika felfüggesztődik, és ahonnan ezerfelé ágazik az út. Ebben a lebegő küszöbállapotban fokozatosan elmosódik a határ a tömör létezés és a tátongó semmi között, feltárva, hogy a Zóna végső soron nem egy távoli pont a térképen, hanem egy belső, fedetlen mező, ahol a burjánzó sűrűség és a ritkuló köd között önmagunkkal kell találkoznunk.