Miskolcon ez az első önálló kiállításom. Arra törekedtem a válogatáskor, hogy a legkorábbi műveimtől indulva, a különböző korszakokon és témákon át vezessen az út a legújabb munkákig, amelyek kifejezetten erre a kiállításra készültek. A visszatekintés nekem is lehetőséget ad arra, hogy rálássak például az anyaghasználat tekintetében a munkáim közötti kapcsolatokra, de még inkább arra az egymásra építkezésre, ami a jelentésükben mutatkozik meg.

Nagyon inspiráló a Miskolci Galéria Rákóczi-házának szép, boltíves, műemléki tere. Úgy érzem, ez a környezet jól illik a munkáim hangulatához, a nagy installációk helyett szándékosan kisebb, intimebb műveket válogattam össze. Természetes anyagokat használok, kézzel szőtt lenvászonba varrom rajzaimat, növényi főzetekkel festem, vagy gőzöléssel (ecoprint) viszem át a növények lenyomatát a vászonra. Munkáimba sokféle tárgyat építek be: fotókat, papírt, tükröket és a legkülönbözőbb tárgyakat. A felületeket áztatással, rozsdásítással, sólerakódással vagy zselatinnal alakítom, rétegzem.

Munkáim alapját a személyesen megélt élethelyzetek naplószerű feldolgozása adja. A legkorábbiakban, mint a Weöres Sándor és Pásztor Béla verseit feldolgozó Holdaskönyvben, ez a személyesség még az idézetek mögött rejtőzik. A szintén korai Tükör című képeken már közvetlenül, az öngyógyítás eszközeként jelenik meg.

A személyes tapasztalatok az emberi élethelyzetek hasonlósága miatt mások számára is átélhetővé válhatnak. Remélem, hogy így az egyéni történetekből egy tágabb, közös napló születik. A Százarc, az Ismeretlen és az Emlékezet című munkákban ez a személyesség már kitágul, és általánosabb emberi tapasztalatokat fogalmaz meg. A legújabb, Takarítás című installációban saját naplóimat öltöm át úgy, hogy szövegük olvashatatlanná válik. Ezzel a gesztussal a személyes történetek megőrzésének hiábavalóságát mutatom fel. A múlton való rágódás és a jövőtől való szorongás helyett figyeljünk a jelen megélésére. A kiállítás címe, a JELEN/LÉT is erre a kettős jelentésre utal.

A kiállítás első termében a természettel és a környezetünkkel való viszonyunkhoz kapcsolódó kérdések jelennek meg. A falusi életforma átalakulása, a természetes környezetünktől való eltávolodás mellett a Mező című munka a természethez való közvetlen kapcsolódás nyugtató, megtartó erejére utal.

A művek egymásutánjában fontos számomra, hogy a nehéz élethelyzetek mellett a feloldás lehetősége is megmutatkozzon: az elfogadás és a hit hangja. Fontos üzenete ezeknek az alkotásoknak, hogy a betegség és más megpróbáltatások átélése nem magányhoz, hanem az emberi kapcsolatok lényegibb megéléséhez, vagy az Istenre találáshoz vezethet.

A Jel című, térbe lógatott vásznon a gyógyuló emberek alakjait aranyszálak ölelik körül. Ugyanezek az aranyszálak futnak végig a növényi részekből varrt Bizonyosság című sorozat egyes képein, és ez a gesztus jelenik meg a Lelet című munkákon is, ahol mumifikálódott állatokat, csontokat ölelnek körbe a hímzések. Ezek a tárgyak anyagi létünk múlandóságára emlékeztetnek, de közben a lelki tovább élés lehetőségét és biztonságát keresik.

Szeretném a látogatók figyelmét arra irányítani, hogy a tárgyi emlékeknél fontosabbak a jelenben valóban megélt emberi kapcsolataink. Ne tárgyakat hagyjunk magunk után, hanem az életünkkel, a példánkkal adjunk tovább valamit.