Életünk során számtalan dologhoz ragaszkodunk. Állandóságra vágyunk egy folyamatosan változó világban, ezért helyszínekbe, emberekbe és szokásokba kapaszkodunk, amelyek biztonságot nyújtanak, és meghatározzák, hogyan tekintünk önmagunkra. A megszokott azonban láthatatlan korláttá is válhat: miközben őrizzük, saját lehetőségeinket szűkíthetjük be. Máskor éppen azt kell elengednünk, amit még szívesen megtartanánk. A tudatos döntés és a kényszerű búcsú eltérő tapasztalat, mégis mindkettő átrendezi a viszonyunkat ahhoz, ami addig életünk része volt.

Az elengedés ritkán egyetlen, mindent eldöntő pillanat. Inkább lassú, olykor ellentmondásos folyamat, amelyben a megkönnyebbülés és a veszteség érzése egymás mellett is jelen lehet. Nem feltétlenül jelent felejtést: ami fontos volt számunkra, tovább élhet bennünk, miközben már másként alakítja a jelenünket. Az AZ ELENGEDÉSRŐL című kiállítás e változó kötődéseket vizsgálja a személyes emlékezet, az emberi kapcsolatok és az alkotói döntések felől.

Az emlékezés és az eltávolodás összefonódása jelenik meg Fürjesi Csaba Impermanence című tussorozatában: a családi fotóalbumot idéző képeken elmosódó sziluettek és eltűnő részletek teszik érzékelhetővé az idő múlását. Cséffai Györgyi Fragment No.2 című kerámiamunkájában a táj és a hozzá kapcsolódó belső kép töredezik szét. A megmaradt darabok őrzik az egykori egész nyomát, miközben a közöttük nyíló hiányok annak helyreállíthatatlanságát jelzik.

A veszteséghez fűződő kapcsolat újraformálása áll Kiss Márta Az emlékezet rétegei című festményének hátterében is: a képi rétegek között megnyíló terek az emlékekkel kialakítható újabb viszonyokat idézik. Poroszlai Eszter Papa ceruzái című munkájában az édesapjától örökölt rajzeszközök válnak az emlékezés közvetítőivé. A ceruzák saját színükkel megrajzolt, spirálisan rendeződő lenyomatai egy személyes örökség továbbélését teszik láthatóvá. Kazinczy János Árpád reflexiójában az otthon elhagyása, a honvágy és a többszörös újrakezdés tapasztalata felől közelít a témához: az elengedés számára az élet folytathatóságának feltételeként fogalmazódik meg.

A kötődés a szabadság határait is kijelölheti. Koleszár Kata Later című festményén a távozás lehetőségét hordozó porcelánmadarak mozdulatlansága, valamint a védelmet és fogva tartást egyaránt felidéző, szakadt drótháló a megtartás és az elengedés feszültségét sűríti magába. Sallay Dániel Lánc című alkotásában a már szétvált, mégis egymásba fonódó formák a különállás és az összetartozás közötti állapotot jelenítik meg. A szabadság itt a kapcsolat keretei között, egymás mozgásterének elfogadásával válik megélhetővé.

Saját szabályaink és önmagunkról alkotott képünk felülvizsgálata szintén lemondásokkal járhat. Horváth Lóczi Judit Elveim hátra-hagyása című munkája a szülővé válás során átalakuló prioritásokat, a korábbi rend fellazításának nehézségét fordítja formává. Szenteleki Gábor az élmények személyiségbe épülését hangsúlyozza: alakjain a tetoválások győzelmek, veszteségek és identitásválasztások jeleiként teszik olvashatóvá a megélt tapasztalatokat.

A kiállításon az alkotás folyamata maga is az elengedés terepévé válik. Nagy Dániel Véletleneid belőled fakadnak című sorozatában korábbi, az Ensō motívumára épülő gyakorlatától fordul a precíz ipari gyártás véletlenszerű melléktermékei felé, műtárggyá alakítva a hulladékként kezelt acélelemeket. Vidákovich Sámuel számára a Társadalmi struktúra éveken át félkészen álló festményének befejezése egy megterhelő társadalmi és személyes tapasztalatkör lezárásának gesztusa. Vilim Kati Lenyomat című munkájában a formák és a térbeliség elengedése nyit utat a kapcsolódások újrarendezéséhez.

Ami eltűnik, annak helye is alakítja a megmaradót. Kecső Kristóf Taigetosz és Átjáró című szobraiban a megszakított formák közötti tér, illetve a tükröződésben továbbélő lenyomat a hiányt aktív jelenlétté teszi. Olah Anna CHŌRA című festményén az üresen hagyott központi forma egy még meghatározatlan, befogadó tér jelképe: annak a helye, ami az elengedés után születhet meg.

E különböző nézőpontok között az elengedésnek nincs egyetlen, mindenkire érvényes feloldása. Saját ideje, anyaga és tétje van; másként válik érzékelhetővé egy emlékben, egy kapcsolatban vagy egy műalkotás felületén. A kiállítás ezek találkozásán keresztül ösztönöz arra, hogy magunk is újragondoljuk, mihez ragaszkodunk, mit vagyunk készek elengedni, és minek szeretnénk helyet adni az életünkben.