A Térmonokróm című kiállítás arra tesz kísérletet, hogy reprezentálja a műalkotás, akár mint az akció, akár mint a meditáció színterének expanzióját. A tán szokatlan szóösszetételben a hangsúly a koloritok térrel való interakcióira esik korántsem önellentmondásosan hol játékosabb, hol teoretikusabb jelentéstartományok tág spektrumában.

A monokróm festészet a modern képzőművészet egyik legtitokzatosabb műfaja. A szó görög eredetű jelentése egyszínű, azaz a művészetben az ugyanazon szín árnyalataival megfestett szinonimája. Ilyen egyszerű lenne. Már az origónál Kazimir Malevics: Az alapvető szuprematista elem: A négyzet (1913.) című festménye esetében sem volt így. A monokróm festészet történeti meghatározása szerint a post painterly-abstraction („Festőiség utáni absztrakció”) egyik irányzata, amely homogén színfelületek belső tónusértékeit érvényesíti, lényegében a szín dominanciája háttérbe szorítja a képépítés szerkezeti elemeit.

A Térmonokróm alapvetően a szín és a fény központi szerepére épül, nem szorítva háttérbe a képépítés szerkezeti elemeit (faktúra, textúra, struktúra). A fényteli színek (a fekete is szín) dimenziói érvényesülnek.

A Térmonokróm tárlaton olyan kortárs magyar - vendégként holland - művészek alkotásai láthatóak, akik jelentős, nemzetközileg elismert életművük egy-egy karakteres szegmensét mutatják meg rezonálva a kiállítás tematikájára. Ekként kivételesen válogatott műalkotásokat láthatunk a színek megannyi kapcsolódását az anyagi-tárgyi felületekhez, a kvázi festői elanyagtalanítás térképzetet kelt, sőt a végtelenség érzetét keltheti. A minimalizmussal, reduktivista törekvésekkel rokonított monokróm festészet látszólag indifferens módon sokkal tágabb összefüggésrendszerben diszponálható, egyszerre önkorlátozó és önkiterjesztő helyzetbe hozza alkotóját. „A kevés és a sok élvezete.”

Hudra Klára