„A szabadság az, hogy soha ne érjünk oda idejében – soha, soha! – a szabadsággyakorlatunkra.” Alfred Jarry: A láncra vert Übü

„Ezt a megkettőződésünket ki kell űznünk magunkból, hogy saját magunk lehessünk, és lehet, hogy ez sohasem fog sikerülni igazán. A fantom-ikrünk, a velünk azonos duplikátumunk kísér bennünket…” Jean Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat

A Horizont Galéria köztes térré alakul át, a szabadság előszobájává. Ebben a köztes térben vesztegelnek a festmények alakjai, minden egyes képen kettesével, de magányosan. Tétlenségükben hol gyorskorcsolya stadionból menekülnek, hol szemafor kápolnában jeleket adnak. Időnként kifosztott képtárban tárlatvezetést tartanak vagy pepita-autó-koporsóban versenyeznek. De az is megtörténhet, hogy ebédlőben éheznek és börtöncellában kártyát vetnek fantom-ikertestvérükkel, hogy eldöntsék végre melyikük lépi át a szabadság előszobájának küszöbét. Az előszoba-kiállítótérben kétszázharminchárom éve ad jeleket két optikai távíró. Az egyik a kivezető irányt mutatja a reménytelen szabadságba, másik a bevezető irányt a galéria mélyére, ahonnan nincs visszaút. A kiállítás címével ellentétben keveset tudhat meg a szabadság mibenlétéről a látogató, de bizton állíthatjuk, hogy felismeri fantom-ikertestvérét a tárlaton. Arról sem tudhat meg semmi biztosat a műértelmező, hogy a szabadság előszobájából a szabadság-rabságába vagy a rabság-szabadságába vezet-e az út. Ennek eldöntéséhez, ha kérhetjük, ne a művészhez, hanem fantom-ikertestvéréhez forduljon a kedves műpártoló.