A jelküszöb az információelméletben azt a referenciaértéket jelöli, amely meghatározza, hogy egy beérkező impulzust egy rendszer már értelmezhető információként érzékel-e, vagy még a háttérzaj részeként marad észrevétlen. Ennek nyomán a kiállítás középpontjában az a bizonytalan határhelyzet áll, amikor valami kiemelkedik a háttérből, és jelentéshordozóvá válik számunkra.

Boruzs Ádám festményeinek kiindulópontját hullámformák és különböző adatalapú struktúrák adják. Ezek a formák első pillantásra diagramokra vagy mérési eredményekre emlékeztetnek, a művek azonban nem konkrét tudományos jelenségeket ábrázolnak. A festészet közegébe kerülve eredeti funkciójuk háttérbe szorul, miközben szerkezetük továbbra is jelen marad.

A különböző hullámformák és rendszerek egymásra rétegződnek, keresztezik, részben elfedik és átalakítják egymást. Egy ponton már nem egyértelmű, hogy amit látunk, még az eredeti jel, annak torzulása, vagy egy újonnan létrejövő mintázat. A kiállítás éppen ezt a bizonytalan átmenetet vizsgálja. Azt a határt, ahol az adat képpé, a jel mintázattá, az információ pedig érzéki tapasztalattá alakul. Így a képek nem kész válaszokat kínálnak, inkább olyan vizuális helyzeteket teremtenek, amelyekben a néző maga is részt vesz a jelentés létrehozásában.

Az alkotó számára a zaj sem pusztán hiba vagy zavaró tényező. A rendezetlenségből új kapcsolatok és struktúrák is kialakulhatnak, ami megszakít egy információt, egyúttal valami más megjelenésének feltétele is lehet. A jel és a zaj így nem egymással szembenálló fogalmak, hanem egymást folyamatosan alakító állapotok.

Boruzs Ádám munkáiban nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent egy adott jel, hanem arra, hogy hogyan válik valami jelentéshordozóvá számunkra. Hol húzódik a határ adat és kép, rendszer és mintázat, információ és érzékelés között? És mi történik egy jellel akkor, amikor már nem ismerjük a forrását, mégis megpróbáljuk olvasni?