A Ludwig Múzeum több évtizede bővülő gyűjteményében jól körülírható egységet képeznek azok a kortárs alkotások, amelyek elképzelt jövőképekkel foglalkoznak. A jelent – valamilyen szempontból – a múlt disztópikus megvalósulásaként értelmezik. A kiállításban megjelenő 90 mű egyfajta fekete tükörként szolgál: nemcsak jelenünket látjuk benne, hanem egy felsejlő jövővíziót is, így segít megérteni, milyen potenciális jövő az, amelyet szeretnénk elkerülni.

A kiállítás címéül választott fekete tükör sokrétű jelentéssel bír, és egyszerre kapcsolódik a jelenhez és a múlthoz. A fogalom a kortárs kultúrában elsősorban a kikapcsolt digitális kijelzők sötét felületére utal. Ebben a jelentésben a hibajelenségeket, lefagyásokat vagy teljes rendszerleállásokat („fekete halált”) jelöli. Kulturális elterjedéséhez nagyban hozzájárult Charlie Brooker Black Mirror című, disztópikus hangvételű sorozata, amely a sötét képernyőt a technológiai önreflexió metaforájaként alkalmazza. A kifejezés eredete ugyanakkor sokkal régebbre nyúlik vissza, és az okkult tudáshagyományokban gyökerezik. A fekete tükör – jellemzően ezüstfoncsor nélküli, fekete hátlapú felület vagy obszidián – a mágikus gyakorlatok részeként jóslóeszközként funkcionált. Nem csupán praktikus instrumentum volt, hanem metafizikai médium: a transzcendens tudás közvetítésének szimbóluma. Kapu egy alternatív, nem-fizikai valóság felé, amelyben a múlt, jelen és jövő képei tárulhatnak fel. Ebben a kontextusban a fekete tükör a rejtett tudás, a tisztánlátás és az alternatív valóságokhoz vezető átjáró metaforájává vált. Jelentése a modern technológiai kultúrában új, reflexív értelmezésekkel gazdagodott.

A kiállítás egy hosszabbtávú kutatás első állomásaként a disztópia fogalmán keresztül vizsgálja a gyűjteményben megtalálható műveket, illetve egyes, a gyűjteményben szereplő művészek egyéb munkáit csatolja be a feltárásba. A kiválasztott alkotások, amelyeket a kiállítás különböző tematikus útvonalak mentén vet alá elemzésnek, a közelmúltban, elsősorban a hazai képzőművészeti színtéren zajlott diszkurzushoz kapcsolódnak.

A Beteljesült mesék szomorúsága olyan fejezet, amelyben mint egy időhurokban, összeér jelen, múlt és jövő – mintha a jelen fekete tükörként a múlt számára egy egyáltalán nem fiktív jövő képét mutatná fel. A szekcióba válogatott művek azt dokumentálják, ahogy az utópisztikusnak elgondolt világ a valóságban disztópiába fordul, miként a múlt a jövő felé fordulva a jelennek adja át magát. A Sajátvilágok kortárs képzőművészeti utópiákat és disztópiákat gyűjt egybe, amelyekben az alkotók személyes tapasztalataikból, sejtelmeikből, kétségeikből építenek világokat. Ezek a jövőképek kérdéseket vetnek fel a társadalmi együttélésről, a technológia szerepéről, a környezeti válságról vagy az identitás átalakulásáról, miközben nem mondanak le az egyéni felelősség szükségességéről és a cselekvés lehetőségéről sem. Az Ideológiák alkonya névre keresztelt egységben a művek letűnt szimbólumokat, kiüresedett jeleket megidézve vizsgálják a különféle ideológiák érvényességi körét, múltjukat és lehetséges jövőjüket. A No(n) Future! szekcióba választott munkák a hely, illetve a stabil identitást, történetiséget vagy relációkat nem hordozó, átmeneti, funkcionális, személytelen nem-hely fogalmát a disztópia kontextusában vizsgálják. A Metropolis témaköre a városi terekkel való rendelkezésre, a terek emlékezetére, rétegeltségére és a hozzájuk kapcsolódó személyes narratívákra fókuszál.

A kiállítás a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében a Müpa és a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum szervezésében valósul meg.