A Soft Machines kiállítás egy tér, ahol az anyag nem passzív hordozó, hanem aktív, érzékeny és reagáló entitás. A műtárgyak a materiális világhoz fűződő érzékenységen és a nosztalgián keresztül teremtenek kapcsolatot a kapitolocén által kényszerűen eltorzult emberi és nem emberi tényezők között. Az alkotók nem a tömeggyártott tárgyak esztétikájából indulnak ki, hanem abból a különleges jelenségből, amikor a sorozatgyártott objektumok elveszítik anonimitásukat, és eltéréseiken, hibáikon, torzulásaikon keresztül karaktert és egyéniséget nyernek.
A kiállítás a tömeggyártás logikájával szembeni reflexióként is olvasható, ugyanakkor nem ellenaktivista gesztusként jelenik meg. A művek tisztelettel fordulnak azokhoz a tárgyakhoz és anyagokhoz, amelyek körülvesznek bennünket, és a gyártási eszközök valamint a természetes struktúrák találkozási pontjain születnek meg. Ebben az értelemben nem pusztán az ipari termelés kritikáját fogalmazzák meg, hanem magának az embernek és a természetnek a reprodukálhatóságát és eldobhatóságát kérdőjelezik meg.
A művek egy posztpasztorális környezetben jelennek meg, ahol az iparosodás által létrehozott formák idilli, természetes struktúrákat öltenek. A technológia esendővé válik, és nem hasznossága vagy teljesítménye alapján kerül értelmezésre, hanem pusztán a hatásán keresztül lépünk vele kapcsolatba. A standardizált formák megbillenése, a gépi pontosság megszakadása, valamint a digitális rendszerekben megjelenő hiba olyan pillanatokat hoznak létre, amelyekben az ismert világunk részei kilépnek funkcionális szerepükből.
A kiállítás több pontján a természetes struktúrák nem organikus anyagban, hanem ipari és szintetikus médiumokon keresztül öltenek testet. Ezek a mimetikus gesztusok nem a természet idealizált utánzására törekednek, hanem annak sérülékeny ideiglenességét rögzítik. Plexiben és 3D nyomtatott anyagokban válnak láthatóvá, olyan hordozókban, amelyek időléptéke radikálisan eltér az ábrázolt formákétól. Ez az anyagi feszültség a munkákat egyszerre teszi mimézissé és mementóvá, egy mulandó, változó, élő rendszer lenyomatai, egy szinte öröknek tekintett, lassan bomló anyagban.
A természet ebben az összefüggésben nem menedékként, hanem archivált lenyomatként jelenik meg. Annak a paradoxonnak a tanúja, hogy éppen az a szubsztancia őrzi meg a természet formáit, amely annak eltűnéséhez is hozzájárul. Ebben a közegben a test sem autonóm szubjektumként jelenik meg, hanem a tárgyakhoz, technológiákhoz és ökológiai folyamatokhoz kapcsolódó hibrid rendszer részeként. Az alkotók intuitív módon kapcsolódnak az algoritmusokhoz, és nem egy szokványos transzhumán olvasatból kiindulva dolgoznak, hanem emberként keresik helyüket egy ember utáni világban. (Várhelyi Valentina)