Legújabb képeimnek tagolását, formai alakulását egy banális dolog is inspirálta: a 3-as metró ajtóin és ablakain használatos, gumigyűrűvel keretezett, lekerekített sarkú üvegek.
Az inspiráció nem is jó szó, inkább valami unalomig és észrevétlenségig megszokott napi látványra való hirtelen rácsodálkozás ez. Élményem lényege, hogy nincsenek önmagukban statikus formák és ezért minden látvány úton levést is jelent.
Számomra azonban a kiállítás címválasztásának ennél rejtettebb értelme is van, ami William Blake ismert soraihoz kötődik a Menny és Pokol házasságából:

De először ki kell irtani azt a nézetet, hogy az ember teste független a lelkétől; ezt a Pokol módszereivel fogom elvégezni, mert marószerekkel nyomtatok, amelyek a Pokolban egészséges és gyógyító hatásúak : leolvasztják a látszólagos felszínt, s feltárják az alatta rejlő végtelent.
Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.
Mert az ember bebörtönözte önmagát, amíg végül mindent barlangja szűk hasadékain keresztül lát.
(Szenczi Miklós fordítása)

Itt mindegyik kép apró színbeli, érzetbeli különbségekkel operál, nemegyszer az érzékelhetőség határán. A kiállítás címét egyszerre szánom ironikusnak és önironikusnak, kicsit szembehelyezkedve a már mindenütt tapasztalható, harsány és csörömpölő, minden szempontból mértékvesztett és túlcsorduló vizuális világgal.

Varga Bertalan