Üveges Mónika művészetét a médiumok közötti átjárás határozza meg. A festészet és a szobrászat összemosódása olyan objekteket eredményez, melyek formavilágukban egyszerre merítenek a dizájner tárgyakból és a poszthumán elméletekből. A bőrszerű tülldarabok érzékien foszlanak le a krómozott, space age-et idéző keretekről, mintha a különböző darabok drámai jelenetekben rétegződnének egymásra csak azért, hogy pusztulásukban felszínre hozhassák a nekik tartást adó csontvázat, párhuzamosan kérdőjelezve meg az emberi test anatómiáját és a művészet autonómiáját.
Ugyanis ahogy a technológiai-informatikai fejlődéssel bizonytalanná válik a test szentsége, hiszen az orvosi modulációk által kiborgszerűen átalakul, ha a különböző fémek és protézisek beültetésére gondolunk, úgy a művészet fogalmunk is sajátos evolúciójának újabb fázisában jár. Üveges alkotásai nem félnek átlépni egy tabut, amennyiben nőiesen átesztétizált tárgyai képesek egy funkció betöltésére önálló fényeikkel – vagyis nem érdek nélkül tetszenek. Már az is a műtárgy és bútor közötti láthatatlan határt homályosítja el, hogy az objektek fűz- és uszadékfa mellett thonet székek és hintaszékek átírt elemeiből épülnek fel.