A kiállítás vonatkozásában első ránézésre a viza képe egy burjánzó metafora. A leszűkült mozgástér címerállata a művészeti ökoszisztémán belül. Egyrészt a konszenzuskeresés nehézségét mutatja az autonóm művészeti kutatásokat összegző tárlat közös nevezőjének megtalálása kapcsán. Másrészt talányos is, ahogy az parallel működtett művészeti praxisok, illetve az alkotótevékenység és e gyakorlati munkán alapuló kutatás összeegyeztetése is olyankor nehezen megragadható a doktori hallgatók számára akár a sikamlós halbőr. Ugyanakkor az viza lenyűgöző fizikai kiterjedése, ikrája miatt delikát luxusportékaként is számontartott kulturális értéke, de leginkább töretlen érvényesülni akarása nyomán egy groteszk azonosulás lehetőségét is felkínálja az arra nyitott képzelet számára.