Kiállításunk a Kádár-korszak alatt élő nemzedékek csodavárását vizsgálja kortárs szemszögből. A koncepció kiindulási pontja a faluról elszármazó első generációs értelmiségiek életútja. A kiállítás időkorlátja némileg szűkebb, mint a történelmi értelemben vett Kádár-korszak, inkább a lottóházépítés (mint a csodavárás egyik szimbólumának) évtizedeit, azaz az 1960–1970-es éveket veszi alapul. Ezen évtizedekre már elérhetővé váltak, illetve megszilárdultak a társadalom által vágyott univerzalizált és ikonikus tárgyak, fogalmak, amelyek eléréséhez több-kevesebb idő és esetleg csoda szükségeltetett. A politikai rendszer által biztosított (ingyenes vagy olcsó felsőoktatással, kollégiummal, albérlettel, kulturális termékekkel támogatott) bejárható életutat elérhetetlen tárgyak szegélyezték (például öröklakás, telefon), melyek megszerzéséhez együttműködés vagy szerencse kellett. A kiállítás célja, hogy a századok során kialakult csodavárás fogalmát ütköztesse a szocialista rendszer lehetőségeivel, és megvizsgálja, létezett-e és ha igen, akkor milyen értelemben volt csodavárás a Kádár-korszakban.
A kiállítás első videója a csoda és a csodavárás fogalmát járja körbe, majd pedig a monitorokon az interjúalanyok véleményét ismerhetjük meg politikai, szociológiai, építészeti és kultúrtörténeti szempontból. A személyes visszaemlékezésekkel színesített gondolatok mellett számos archív anyagot tanulmányozhatnak a látogatók. A videómunkákat és az archív dokumentumokat a csodavárás emberi oldalának és tragikumának képzőművészeti reflexiója egészíti ki.
Dragon Zoltán PhD, Szira Henrietta DLA