„Erről álmodtam én, és erről álmodom, / És egyszer még talán álmomban újra látom, / Mert minden körbejár, s megmutatja az álom / Tinéktek is, mit én álmodtam egykoron.” Arszenyij Alekszandrovics Tarkovszkij lírai szövege (Baka István fordításában) az álmot olyan közös, nagy kultúrkincsként írja le, mely összeköti a más-más nemzedékhez tartozó, különböző társadalmi státuszú embereket. E nehezen igazolható, szép gondolat mellé a Szentendre belvárosában megvalósult projekt egy másik ideát társít, amikor a mindenki számára nyilvánvaló módon létező közös kultúrkincsünkből kiemeli a modern és kortárs szépirodalmat, amely láthatatlan, mégis erős kapcsolatokat hoz létre a művészeti élményre érzékeny közönség tagjai között. Miután a szövegeket színészek keltik életre egy-egy rövid filmfelvételen, a színjátszás is hangsúlyos módon jelenik meg a kiállított installációkban. Ilyen módon több művészeti ág határterületén járunk, ha Szentendre belvárosában sétálva betérünk az egyszemélyes videófülkékbe. Márpedig a határnál aligha van izgalmasabb hely a szemlélődéshez: a periférián mindig messzebbre és tisztábban láthatunk, mint a centrumban. Itt most a magyar- és világirodalom tizenkét izgalmas álmával szembesülhetünk. Az intim térben a néző zavartalanul nézheti és hallgathatja az ott elhangzó, jellemzően 5–8 percnyi időtartamú álommonológokat, melyek a következő szerzők szövegei alapján készültek: Charlotte Brontë, Csáth Géza, Fjodor Dosztojevszkij, Michael Ende, Esterházy Péter, Krúdy Gyula, Thomas Mann, Murakami Haruki, George Orwell, Alekszandr Puskin, Takács Zsuzsa, Totth Benedek.