Imreh Sándor (Debrecen, 1978) kiállításában arra vállalkozott, hogy a köztéri művészetet behozza a barokk építésű, kortárs kiállító-terem falai közé és ezzel a gesztussal bevonja a befogadókat az utcaművészet társadalomformáló aktivizmusába. A kiállítás helyszínén napokig rajzolt, sprayvel felfújt tipografikus nyelvi elemek, valamint a már korábban elkészült egyedi grafikák, azaz a textualitás és a vizualitás a végeredményt tekintve az alkotó kezében egymást kiegészítő konnotációkká váltak. A különféle monokróm felületek sokszoros rétegződéséből születő finom struktúrájú, aprólékosan kidolgozott grafit és szénrajzok, valamint a minimalista szemlélet jegyében készített, tömör jelentéstartalommal bíró graffitik – a szerteágazó technikai megoldások ellenére is – egységes vizuális látványt nyújtanak: mindaz, ami a néző szeme elé tárul, nem más, mint a bennünket körülvevő vagy bennünk rejlő korlátok és falak absztrakciója. Az egyszerű tegelés és az aprólékosan kidolgozott rajzok üzenete szorosan kapcsolódik az ábrázolt objektumokhoz, az épített környezethez, azaz a grafikák a szöveggel együtt egy olyan utaláshálózatot teremtenek meg, amik közvetlenül is megidézik a helyszínt, az urbánus közösségi tereket.
Az alkotó kiállító-terembe helyezett utcaművészeti prezentációja ugyanazt a művészi attitűdöt képviseli, mint a szuburbán övezetek épületein végzett nyomhagyása.