Kristóf Gábor figyelmét az elmúlt négy évben a golf kötötte le. A sportág iránti érdeklődés talán abból is ered, hogy Kristóf Gábor munkásságában mindig a mechanikus, steril, leszabályozott munkafolyamatok és rendszerek voltak a legfontosabb inspiráció, ebbe a sorba pedig a golf is beilleszthető. A legtöbbeknek hobbit, kikapcsolódást jelentő sport ugyanis egy mesterséges környezetben, tele szabályokkal, öltözködési útmutatóval és saját nyelvvel nem tűnik önfeledt szórakozásnak. Az abszurditást csak fokozza, hogy a füves pályának, a szabadtéri környezetnek, ahol a játékosok játszanak, maga a természet a legnagyobb ellensége – gondoljunk csak a széllel terjedő gazra, a fűmagot felcsipegető madarakra, a földet feltúró vakondokra vagy a különböző időjárási körülményekre. Ezeken az ellentmondásokon felül fontos megemlíteni, hogy a golf a kiváltságos réteg sportja; a társadalmi olló egyre nagyobbra nyílásával pedig csak nő a szakadék a golfozók és a nem-golfozók között. Akik nem golfoznak, kívül rekednek a kerítéssel, bozóttal és fallal gondosan elzárt golfpályán, s ismereteiket a golfról leginkább csak a kerítés résein kukucskálva szerezhetik meg.

Minden, ami egy golfklub szigorú rendjét megbontja, elsődlegesen a golfpályák felfoghatatlan eszmei értékű gyepének gondnokát, a Greenkeepert bosszantaná fel. Kristóf Gábor pedig a Greenkeeper rémálmát (amely a kiállítás címében fogalmazódik meg) egy csapat művész bevonásával váltja valóra. A művészek a kiállítás alkalmából megalapítják az Untitleist Antigolf Clubot, amelynek keretében a golfot, a golfozókat és a golf által képviselt értékrendet próbálják értelmezni vagy épp kritika tárgyává tenni – utóbbi a finom utalásoktól a rombolásig terjedhet. Ahhoz pedig, hogy nem-golfozókként hozzáférhessenek a golf zárt univerzumához, úgy tűnik, egy féreglyukra lesz szükségük, ami átjárót képez a két világ között. Persze egyelőre ez is csak egy elmélet, működése pedig még nincs bizonyítva.