Munkám egy térinstalláció formájában jeleníti meg az elárult, kiüresedett édenkertet. Ez a munka az emberi eredendő bűn és szenvedés transzkulturális párhuzamait mutatja be, egy centralizált tér formájában. Munkám egyfajta lehetőséget kínál a látogatóknak arra, hogy metaforikusan kilépjenek a szenvedés körforgásából, és rálátást nyerjenek arra, hogy a szenvedést mi okozzuk önmagunknak. A keresztény és szakrális szimbólumok (tudás fa, édenkert, erdő) vegyülnek a zen buddhizmus ideológiai elemeivel egy érdekes harmóniát létrehozva ezzel. Mindkét vallástörténetben megjelenik az emberi szenvedés, viszont más oldalról közelítik meg. Ez a két két oldalú megközelítés éleződik ki az installációban felhasznált szimbólumokban. A zen, a munkámban fogalmilag van jelen. Egyfajta műértelmezési keretet képez. A látogatókat a bejáratkor a földre írva egy idézet várja: “ Az önkép és az önvaló közötti különbség határozza meg a szenvedés mértékét.” Majd a kijáratnál szintén egy idézet jelenik meg, miszerint: “A szenvedés nem szükségszerű.” Ez a jellegzetesség az ensót, a zen kört idézi be, ahol a még kezdő és felébredt tudat egy és ugyanaz, annyi különbséggel, hogy ott van a megtett tapasztalati út mögötte. Ez esetben a látogató ugyanott érkezik be és távozik a kiállítótérből, viszont más tapasztalatokkal.