A természet önmagában sokszor képes a megtévesztésre, az illúzióra. Sok rovar olyan tökéletesen hasonul, hogy még a gyakorlott entomológusnak is, nézze bár egészen közelről, csak nehezen válik felismerhetővé. Olykor a külső szemlélő számára már csak egy korhadozó rönk látszatát kelti egy több száz éves, minden gyökerével a földhöz kapaszkodó fa, amely kidőlni látszik ugyan, de biztosabban tartja magát mint bármelyik épület. Bizonyos helyzetekben megtéved, megzavarodik a szem és az agy, s létrejön az illúzió. Van olyan illúzió, amelyik puszta tévedés, s van olyan, amely a valóságtól való elszakadásra csalogatja a képzeletünket. A tudomány hadakozik a tévedés ellen, a művészet pedig kacérkodik az illúzióval. Az észlelés illúziója több mint puszta tévedés. Sok esetben éppen ez a fajta tünemény, fantazmagória az, amely képes rávilágítani a valóságra.
A Fingerprints are blown by the wind towards a sacred land című kiállításon szereplő festményeket és szobrokat leginkább a bioromantika beszédmódja, hangulata jellemzi, amely pont, hogy a jelenünket nagymértékben meghatározó technoromantikájával szemben definiálja önmagát. Ennek a szemléletnek a lényeges része, hogy a műveket egyfajta  teremtőerő hatja át, amely egyaránt rányomja bélyegét az alkotások minden rétegére. Sőt egyúttal legitimálja még azokat az absztrakt elemeket is, amelyek látszólag nem ábrázolnak semmit sem. Mi több, intenzíven áthatják őket a transzhumanizmus eszméi, filozófia alapvetései. Az alkotásokban mindenek felett meghatározóan jelen van az izoláltság és a misztikum, amely lényegében megteremti az atmoszférájukat. Másfelől  dominánsan megtalálható bennük az otthonkeresés, a gyökértelenség érzése, amely tudat alatt vagy tudatosan, de alapvetően foglalkoztatják a jelen generációját.Ez a fajta sötét, mágikus kontextus az organikus struktúrákkal kiegészülve, egy szokatlan utópiára illetve disztópiára felépített magánmitológiára mutatott rá, mely egyféle óda a csalódottságról, a gyógyulásról és a kényszeres megoldásokról. Másrészről pedig szerelmi vallomás a természet csodás illúzióinak.
Horváth Ádám képeit átható preromantika nem mint téma vagy mint stílus, sokkal inkább mint a művek esszenciájaként van jelen. A természetet és annak különböző elemeit mint egy metaforát használja az alkotásokat pedig, mint egy mágikus ereklyetartó. A jelen kiállítás egy aktuális továbbvitele, az ‘I found a shelter at the river shore’ című kiállításán bemutatott, a kortárs képzőművészet és a mágia kapcsolatának az újjáéledésének.