Ahogy Szabó Károly korábbi munkáiban, a jelen kiállításban is a lehetetlen állapot generálódik az installáció(k) terében. A jelen-nem-lévőség, a szinte az abszurditásig vitt minimalista nyomhagyás, a fogalmak és anyagok által katalizált jelentésrétegek egyszerre adnak teret a mikroszkopikus, szűk keresztmetszetű megfigyelésnek, és nyitják végtelenre a tekintetet.
A művészet létrehozásának igénye, és annak teljes tagadása mindig feszült párbeszédet folytatnak egymással. Művei a hagyományos képzőművészeti médiumokból indulnak ki, eszköztárukban imitálják a szobrászat, grafika, festészet eljárásait. Ám új helyzetbe hozza a zsánereket, leheletnyi elmozdulásokkal átlépi a határokat elit és tömegkultúra, egyedi műalkotás és reprodukció között. A határátlépések azonban csak formaiak, és arra szolgálnak, hogy egyáltalán a határok létezésének abszurditásáról beszéljenek.  S ráébresszék a nézőt arra, hogy a látszólagos „lehetetlenség gyakorlatok” – ahogy Szabó Károly egy korábbi kiállításában fogalmazott – mögött szigorú rend és még inkább szigorú moralitás húzódik meg. Az abszurd gesztusművek előcsalta mosoly, sőt nevetés „öl”, vagy leginkább mélyen ítélkezik.