Kótai Tamás a 80-as években visszafogottan színes, álomszerű, vizionárius, organikus képi világot alakított ki, majd az elemek redukciója során egy szigorúbb, letisztultabb síkfestészetig jutott el. Motívumai a magyar népművészet, a keleti művészetek, az indián kultúra, a prehisztorikus művészet formáit idézik, azonban egyikhez sem kapcsolódnak közvetlen módon, a kulturális örökség emlékeit mintegy ösztönösen letapogató festményeinek, rajzainak “mágikus realizmusa” a művészet egykori közösségi jellegének megidézésével ellenpontozza a művészi alakítás szubjektív mozzanatait.