Átjárja a tájat, a messzeséget is, talán mindenhol és mindenre ráül egy végtelen kikötő keserű, sós levegője. Felettünk gomolyog e pára. Öntörvényű, áldott és vert Szindbádok vitorláit tereli a kíméletlen, s csak ritkán kedvező szél. Huszárik Zoltán hajóját is löki, veti, ő mégis egyenes irányt tart. Veszni látszó értékek hordozóit keresi: tiszta tekintetüket felénk fordító, az ősi ösztönt követve társainkká szegődő, szabad lovakat; törődött, kitartó szeretetet sugárzó öregasszonyokat; mulandóságukban is fehér hóembereket; a teljességet megélő örök hajóst; a megváltó művészetről prófétáló festőt.

Huszárik Zoltán nem vész bele kora ködébe ‒ nem leng, hanem száll. Alkotói pályája igen rövid, a létrehozott művek azonban a filmművészet remekei: Elégia, Capriccio, Tisztelet az öregasszonyoknak, Amerigo Tot, A piacere, és a két nagyjátékfilm ‒ Szindbád és Csontváry. És a filmekkel együtt születő rajzok, rajzok, rajzok. Eddig nem látott képi univerzumot teremt, sűrített képszavakkal fogalmaz, új nyelvi logika, új ritmus szerint. A filmművész-grafikus minden kincsét ránk hagyva indul a jeges vizek felé. Nagy László metaforáját használva: Huszárik havazik.

Kurátor: Medve Mihály