Ötven évvel ezelőtt oszlatta fel magát a párizsi szürrealista csoport. A kerek évforduló jó lehetőséget biztosít arra, hogy számot vessünk a szürrealizmus magyar képzőművészeti hagyományával. Miképpen volt jelen ez az irányzat a hazai művészeti életben? Mi az, ami mindebből nemzetközi perspektívában is jelentős teljesítményként értékelhető?

A hazai művészettörténet-írás előszeretettel aposztrofál jelentős alkotókat „besorolhatatlan”-ként. A XX. századi nyugati vizuális kultúrát meghatározó avantgárd törekvések többsége a jelenlegi művészettörténeti kánon szerint nem jelent meg markánsan a magyar művészetben. A kiállítás ambíciója, hogy ezt a felfogást egy meghatározó ponton revideálja. A tárlat bemutatja, hogy bár Magyarországon nem szerveződött önálló szürrealista-csoport, az irányzat nem pusztán létezett a magyar képzőművészetben, de érdemben hozzá is járult a szürrealizmus nemzetközi sikeréhez.

A kiállítás két olyan festménnyel indul, amelyet az irányzat meghatározó teoretikusa, André Breton is a magyar szürrealizmus fontos előzményének tartott: Csontváry Kosztka Tivadar: Tengerparti sétalovaglás és Gulácsy Lajos: Az ópiumszívó álma című képe sok mindent megelőlegez a következő fél évszázad magyar művészetéből. A tárlat nem kronológiai rendben épül fel, de a kiállított művek keletkezési ideje a szürrealizmus két nagy (az 1924–1944, majd az 1945–1969 közötti) franciaországi korszakára esik. A Ferenczy Múzeum egészét betöltő, nagyszabású kiállításon olyan művekkel is találkozhat a látogató, amelyek az elmúlt fél évszázadban sehol nem voltak kiállítva.