esemény
Emigráns magyar művészek | az 1956-os Forradalomról | Műcsarnok

kurátor | Sümegi György

megnyitó | 2018. október 18. 17:00

a kiállítást megnyitja | Boros Géza művészettörténész

web | http://mucsarnok.hu/kiallitaso...

a kiállítás bezárása | 2019. január 6.

cím | Műcsarnok

Térkép

1956 emigráns képzőművészete

1956 képzőművészete olyan, a Kádár-korszakban (1956-1989/90) létrejött alkotások együttese, amelyek a forradalom eseményeit, helyszíneit és szereplőit, valamint szellemiségét és emlékét örökítik meg – itthon és külföldön. A cím második tagjának jelentése itt: külföldről, magyar emigrációkból, sziget- magyarságokból. A negyedik (1944-45, 1947) és főleg az ötödik (1956) nagy emigrációs hullámban külföldre került képzőművészek művei részben még Magyarországon készültek, s alkotóikkal együtt hagyták el az országot. Nagyobb részük külföldön született, a szabad világban, félelmek és cenzurális akadályok megléte nélkül. A Kádár-rendszer itthon tiltotta és szankcionálta a forradalom pozitív előjelű megidézését, mivel ők „ellenforradalom”-nak igyekeztek beállítani. Cs. Szabó László az októberi forradalom leverését követő időt „szovjet katonai rémuralom”, „új sztálinizmus”, „újabb Bach-korszak” jelzős szerkezetekkel nevezi meg. „Újabb Bach-korszak ereszkedett Magyarországra, immár a harmadik, s az intellektusokra a legvéresebb. /…/ Különös, kétfejű szörny lett a magyar emberből. Egyik fejét hazájában viseli, s úgy hívják, hogy Ellenforradalmár, a másikat Nyugaton hordja, s az a neve, hogy Tanú. Egyik fejével vésztörvényszékek, másikkal vegyes bizottságok előtt áll, egyiket a vesztőhelyre készítik elő, a másik tolmácsolt szavakkal visszakérődzi a hőstetteit. Az Ellenforadalmár és a Tanú persze egy személy volt 1956 októberében”.[1] A Nyugatra jutott képzőművész-tanú tudta vizuálisan hitelesen megidézni a forradalmat.

A negyedik emigrációs hullámban külföldre távozottak nem élték, közvetlenül nem is élhették át a forradalmat. Ők csupán közvetett élmények (elbeszélések, rádióadások és sajtó beszámolók, a megjelent fényképek stb.) alapján alkothattak képet maguknak a történtekről. E csoportba sorolható alkotók: Deéd Ferenc, Fiedler Ferenc, Domján József, Szalay Lajos.

A forradalmat átélő és külföldre távozó képzőművészek közül soknak pályája megtört, nem tudott kiteljesedni, és ha születtek is műveik 1956 szellemében, azok már nem voltak elérhetőek az elmúlt évtizedekben sem (pl. Szegedi Ernő szobrászművész a Képzőművészeti Főiskolán elesett társai emlékére készített egészalakos szobra). Vagy már a rendszerváltás, a Magyarországra visszavezető út megnyílása előtt elvesztek a hazatérés számára (vagy köz-, illetve magángyűjteménybe kerültek, vagy fizikailag megsemmisültek). Nehezítette (és változatlanul nehezíti) a kutatást, az 1956-os művek föltárását még az is, hogy a Kádár-rendszer egészében a magyar emigráció sajtótermékeit, amelyek a képzőművészeteknek is fontos médiumai voltak Magyaroroszágon a forradalom emlékének éltetése, ápolása, ébren tartása miatt - szigorúan zárolt anyagként kezelték, így a közzétett információktól is el voltunk zárva. Ehhez még hozzá kell venni azt a tényt is, hogy minimális azon publikációk száma, amelyek elsőrendűen foglalkoznának a forradalommal összefüggésbe hozható művekkel. A kétszázezer magyar emigráns szociológiai összetétele – kivéve a parasztságot – nagyjából leképezte az 1950-es évek közepi magyar társadalmat, vagyis az eltávozott értelmiségiek és művészek aránya a társadaloménak megfelelően alakult. Semmiféle fölmérés nem történt, és megbízható adat nincs arra vonatkozóan, hogy valójában hány képzőművész és hány, főiskolai tanulmányait megszakító s azt a befogadó országban befejező hallgató hagyta el az országot. Egyetlen, a Képzőművészeti Főiskoláról emigrált hallgató-szám ismert: „harmincnyolcan elhagyták hazájukat”[2]. Elvileg számolnunk kell(ene) olyan fiatalokkal is, akik az új hazájukban tanultak képzőművészetet, és így már a befogadó ország vizuális kultúrája épülhetett be meghatározóan a szemléletükbe. Ez annál inkább fontos, mert az emigrációs létet elsősorban kulturálisan élték meg, és kollektív memóriájukban pozitív emlékként raktározták el az ötvenhatban történteket, s ennek megfelelően az ébrentartását, megfogalmazását szinte kötelességnek érezték. Sok emigránssal együtt vallották: „Célunk az, hogy a magyar szabadságharc szelleme mindenhová eljusson”[3]. (Ellentétben az itthon élőknek a Kádár-rendszer diktálta forradalom-élmény elfojtásával.)

A Nyugatra távozott képzőművészek egy része a forradalom közvetlen átéléséből keletkezett műveit vitte magával, menekítette az új hazájába, s lelki szükségletei, élményei parancsolóan kikívánkozó megfogalmazási szándékában még gyarapította azokat. Voltak olyanok is, akik ’út közben’, az emigrálás során, annak állomásain rajzoltak, s műveik elsősorban a menekülők helyzetének és lelkiállapotának hű tükrei (Nagy Éva, Prokop Péter). Marosán Gyula – sokakhoz hasonlóan – már az új hazájában rajz-sorozatban beszélte el a saját és képzőművész felesége emigrációját, s megfogalmazta mindazon képeit, (fotómontázs, festmények és nagyszámú rajz-sorozatban), amelyek a forradalom átélt (vagy leírások, fényképek közvetítette) eseményeit rögzítik. A képzőművészeti tanulmányaikat Nyugaton kezdők vagy folytatók, az „56-os művészek” (Mihályi Géza fogalma[4]) elsőként kiállításokon, ezzel párhuzamosan a sajtóban mutathatták be a munkáikat. A forradalom évfordulóira (már az elsőtől) a magyar nyelvű sajtó és különféle rendezvények, programok (a forradalom emlékére rendezett hangversenyektől a VIT-ig) is igényeltek vizuális esemény- és emlékidéző műveket. Adatunk van arról, hogy az e névsorban szereplőknek születtek 56-os munkái, ám csak az itt dőlten írtaktól tudunk kiállítani: Ambrus Győző, Ács József, Ács László, Áldor (?), Bálint Endre, Balogh Zoltán, Beck András, Bodó Sándor, Borbereki Kovács Zoltán, Bujdosó Alpár, Csizmadia T. Lajos, Daday Ferenc, Danielfy Tibor, Darázs Mária, Deéd Ferenc, Domján Árpád, Domján József, Domokos József, Domokos Sándor, Fényes Zoltán, Fiedler Ferenc, Gordon György, Gudics József, Herpai Zoltán, Homoródi Emma Vallot, Horváth Ferenc, Jánossy Ferenc, Jakovits József, Jancsek Antal, Jászai (Dávid) Kiss Mária, Juharos István, Kiss Pál László, Kazinczy János Antal, Klaudinyi László, Korcsmáros Mihály, Kovács Kálmán, Lux Antal, Major Kamill, Marosán Gyula, Mészáros Andor, Matzenauer Hugó, Megyik János, Metykó  Géza, Nagy Éva, Pázmándy István, Péntek János, Pintér Ferenc, Prokop Péter, Rapaich Richárd, Sartory Barna, Schwalm László, Szalay Gyula, Szalay Lajos, Szathmáry Lajos, Szegedi Ernő, Szőts Vilmos, Takács Pál, Terbots Gábor, Tölgyesy Anna, Török Pál, Várady Olga. A Nyugaton élő képzőművészek találtak feladatot a napilap-, folyóirat- és könyvkiadásban, és magyar emigrációs szervezetekhez, egyesületekhez is csatlakoztak (pl. Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör). Az Amerikai Magyar Képzőművészek Szövetsége (1961) tevékenységi körét Gyimesy Kásás Ernő, az új elnök kibővítette 1964-ben a Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetségével. E szervezetnek az országos képviselői, a titkárok elsősorban a közös kiállításaik megszervezésében és a tagjaikról történő adatgyűjtésben voltak aktívak. (Erre a bázisra épült a helyenként elnagyolt és hiányos adattár: Gyimesy Kásás Ernő-Könnyű László: Külföldi magyar hivatásos képzőművészek. St. Louis, 1977, angolul uo. 1978). A kötet szerint 983 képzőművész élt Magyarországon kívül, s közülük a világszövetség tagja: 429 fő. (Az erdélyi származású Gyimesy Kásás szerepelteti az adattárban a Trianon után nemzetiségi élethelyzetbe került alkotókat is, csehszlovákiai, romániai stb.)

A külföldi magyar képzőművészekről két, redukált szempontú kiállítást rendeztek Magyarországon (XX. századi magyar származású művészek külföldön, Műcsarnok, 1970; Tisztelet a szülőföldnek. Külföldön élő magyar származású művészek II. kiállítása, Műcsarnok, 1982-83.). E tárlatokból a Kádár-rendszer elvárásainak megfelelve kizárták – többek között - az 1956-os műveket és a trianoni határokon kívül nemzetiségi sorsba kerülteket. A forradalomhoz kapcsolódó művek egy része csak az emigrációs magyar irodalom hazai megjelenése, 1989/90 után, lassan-lassan, egyénenkénti elhatározások függvényében jutott, juthatott Magyarországra egy-egy kiállításra és/vagy publikációba, esetleg magán- és közgyűjteményekbe. 1956 képzőművészetének eddigi legnagyobb tárlatán[5] szerepeltek az addig ismert, a magyar emigrációkban létrejött és megőrzött 1956-os képzőművészeti alkotások, ám önálló kiállításban történő összefoglalásukra még nem nyílt lehetőség.

Jótanács

Az ikOn oldalain elhelyezett hirdetésekkel (bannerekkel) a kortárs képzőművészeti események nagyobb látogatottsága érdekében végzett munkát támogatja!

az ikOn médiaajánlata

ISBN K�nyv+Gal�ria