Oh, the Humanity! – szakadt ki a riporterből a Hindenburg léghajó égése láttán, hogy aztán az emberiséget elsirató fordulat ma mémek ironikus felirataként emlékeztessen: az idő minden katasztrófát és együttérzést letromfol. Ami viszont egykor az elemek uralásának, a természet emberivé varázslásának tűnt, azt ma katasztrófák sorának látjuk, örökké küszöbön álló világvégénkből visszanézve. De e tárlat nem öko-eszkatológia, nem a Doomsday Clock éjfélt ütő mutatójának rángatása, hanem rumináció.

Töprengés, rágódás emberiség és természet viszonyának visszatérő mintáin. A conditio humana, a sajátunknak vélt nyugati civilizáció kultúra és katasztrófa közötti búvópatakjainak és ikeraknáinak megidézése, Delphoitól Dantéig, Hellásztól Latin-Amerikáig, a Föld méhétől a kérődzők gyomráig. Hiszen a kultúra és a tudomány története az erőforrások kizsákmányolásának története is, ahogy a hidrogéntől lángoló léghajók története a biztonságos hélium fölötti monopólium története is.

És míg tudománytól zabáltan elhenyéljük a napot az emberiségnek elhányt rongyain, mint a juh a gyepen, a kérődzők a gyepet metán formájában eregetik vissza a légkörbe, felforralva sártekénk. A tudós meggondolja hová lép, majd kannácskát, cannulát vezet az állatba, s a bélből, melyből egykor a léghajók gáztartálya készült, dagadó metánballonba gyűjti a nyereséget.

A művészet viszont nem tudomány és nem kinyilatkoztatás, hanem valami más. Gondola a könyvtárban. A szférák átkérődzése művekké. Hol egy ózonlyuk nyíltságával, hol homályosan, mint egy súgógép tükrén feltűnő jóslat.