esemény
Klaviatura | Petra FERIANCOVÁ | VILTIN Galéria

megnyitó | 2018. szeptember 8. 18:00

web | http://www.viltin.hu

a kiállítás bezárása | 2018. október 13.

cím | VILTIN Galéria

Térkép

2018/08/08


Kedves Petra,

“We forget we are mostly water, till the rain falls and every atom in our body starts to go home.”
– Albert Huffstickler

Tegnap kaptam tőled egy csodálatos, tengervízben lebegő cápatojásokat ábrázoló fotót. Egyszerre nagyon furcsa és ismerős ez a kép, és számos gondolatfolyamot indított el bennem. Először azt képzeltem, hogy a cápatojások felfüggesztett lelkekre hasonlítanak a születés előtti limbó sebezhetőségében. Így megpróbáltam felidézni a különböző mítoszokat arról, honnan származnak a lelkek. Azt hiszem, a zsidó mitológia szerint ez élet fáján/lélek fáján nőnek: a virágai lesznek az új lelkek. Aztán Gabriel hozza ki őket a kezében a tárházból ahova hullanak, amely ponttól pedig a fogantatás angyala gondoskodik és néz le az embriókra, amíg meg nem születnek. Aquinói Szent Tamás volt talán az első, aki minden egyes organizmusnak lelket (anima) tulajdonított, radikális pozíció abban az időben, de még ő is azt vallotta, hogy csak az emberi lelkek halhatatlanok.

Az egyik üzenetedben az a gyönyörű költői ötleted volt, hogy a tojások magukban foglalnak bizonyos pneumát, vagy eost - mindkét fogalom a szellemre, vagy a lélegzetre utal – mert a tojások levegővel telítve lebegnek. Én pedig azt képzelem, hogy minden egyes tojásban ott van a felkelő nap, Eos, a rózsás ujjú hajnal lelke… Múltkor rajzoltál nekem egy kis magyarázó vázlatot a lenyűgöző apró pórusokról amiken keresztül az oxigént kapják. Az emberi embrióknak is furcsa a levegőellátása - régen folyadékon keresztül lélegeztünk, de közben elfelejtettük az eredetünket. Kíváncsi vagyok, hogyan lélegeznek a tojások a víz alatt.

Amikor a VILTIN Galériába készülő egyéni kiállításod szövegéről beszélgettünk, úgy tűnt, hogy a víz egy fontos elem lehet, mint egy költői, határtalan és mindenütt jelenlévő anyag/szubsztancia. Gyakran használom Astrida Neimanis hidrofeminizmusról szóló esszéjét, amelyben rámutat, hogy mindannyian vízből lévő testek vagyunk (bodies of water). Ahogy a víz átáramlik rajtunk, ez összeköt a globális keringési rendszeren keresztül más lényekkel és helyekkel. Vagy ahogyan azt te mondanád, mindannyian vagy a tengerben vagy a tengerként kötünk ki.

De hogy visszatérjek a cápákhoz, állítólag elég könnyű tojástokokra bukkanni az Egyesült Királyság hosszú tengerpartjain. Te is mesélted, hogy nemrég találtál néhányat Olaszországban, vagy Horvátországban? A leggyakoribbak a rájatokok a 4 hosszú sarkukkal, amelyeket hableány erszényének is neveznek, de én különösen szeretem a mexikói szarvas cápa csavarformáit, amelyek spirális szimmetriájukkal a tintahalakra emlékeztetnek.

Akartam beszélni egy kicsit Vilém Flusserről, bár biztos vagyok benne, hogy ismered az írásait. A vámpírtintahalról írt könyvében (Vampyroteuthis Infernalis) ezen mélytengeri lény szemszögéből nyújt betekintést az emberi kultúrába és biológiába. A szörny biológiája teljesen idegen számunkra. Lehet, hogy összekeverek több forrást, de úgy emlékszem, hogy a vére kéknek látszik, amikor oxigénnel találkozik, az agya pedig 4 szegmensre tagolódik, de úgy tűnik, hogy ezen fölül egy része az állat karjaiban van. A hímnek 3 pénisze van. Változtatni tudja a bőre színét és mintázatát különböző helyzetekben, habár minden valószínűséggel valójában színvak. A vámpírtintahal saját fényt is termel, amely egy még erősebb individuális szemszöget teremt a számára. Ráadásul az életét fejjel lefelé éli a mélytengerben, amely, azt gondolom, segített Flussernek perspektívát teremteni és tükröt tartani az emberiségnek. A könyv kiindulópontja tényeken alapul, azonban mivel kevés pontos adatunk van a fajról, így a hézagokat spekulációkkal töltötte ki a filozófus.

Hallottál már a polip poliszról? Octlantiszt csak néhány éve fedezték fel Ausztrália partjainál, ahol a polipok rengeteg különböző tárgyat halmoztak föl generációkon keresztül. Bár ez emberi szempontból lenyűgöző, valójában az egyik legérdekesebb dolog számomra az, hogy míg a lábasfejűek rendkívül intelligensek és képesek manipulálni a tárgyakat, végső soron nem műemlékek építésében mérik a sikereiket, hanem inkább a következő generáció nemzésében. Eképpen érik el a halhatatlanságot. A tintahal jellemzően nagyon rövid életet él, még az óriásoknak is csak legfeljebb 5 évük van, ami ritka eset a testtömegükhöz mérten ilyen nagyméretű aggyal rendelkező állatok esetében. Ezért csak kevés idejük van arra, hogy egyéni tudást halmozzanak föl, vagy, hogy nyomot hagyjanak a világban. A legnagyobb bizodalmuk a DNS-ben van, hiszen a biológia sokkal tartósabb, mint a tárgyak - egy olyan tény, amelyet az embereknek nehéz elfogadniuk. Flusser szavaival: ,,…biological is more permanent than the superbiological, and this truth is difficult for humans to accept. It is difficult because it is not as animals, but as superanimals, that humans want to achieve immortality.’’ Valamikor jó lenne folytatnunk a tenyésztésről folytatott eszemcseréinket, és hogy a DNS, az energia és sok más anyag hogyan áramlik át testünkön számos generáción keresztül...

“Hydras are immortal. But if they reproduce they die.” – gyakran gondolok erre a két mondatra a diákra készült ,,Becoming Animal’’ című művedből, ahol sok más között a görög mitológiából ismert sokfejű kígyó nevét viselő mélytengeri lényt írsz le. Milyen súlyos gondolat ez, szinte elképzelhetetlenül mély szeretetből fakadó cselekedet és önfeláldozó aktus.

Hamarosan beszéljünk bővebben, addig is, minden jót kívánok az esős Londonból.
Bori

Petra FERIANCOVÁ művészeti gyakorlatában számos médium jelenik meg, többek között fotográfia, szobrászat, installáció és írás, miközben a művész rendszeresen készít könyveket is. Alkotófolyamatának gyakran része, hogy a hozzá legközelebb álló személyek archívumaival, valamint más képekkel, szövegekkel és tárgyakkal dolgozik. Ezeket a gyűjteményeket úgy tolmácsolja, hogy nem-lineáris módon újrarendezi őket annak érdekében, hogy alternatív struktúrákat találjon, és így fejtse meg az anyag és az értelem felépítését és befogadását. Affektív történetfragmentumokat és az univerzum anyagait egymás mellé helyezve személyes sebezhetőségekről és elillanó pillantokról beszél emberi tapasztalatokon keresztül.

A VILTIN Galéria Klaviatura című kiállításához Petra Feriancová új műveket hozott létre, amelyek tovább- viszik az élet eredetére, a fajok evolúciójára, valamint az állatok tenyésztésére irányuló érdeklődését. Korábban különösen a madarakkal foglakozott sokat, többek között ornitológus nagynénje Zora Feriancová-Masárová, valamint zoológus és galambtenyésztő nagyapja, Oskár Ferianc archívumain keresztül, és alkalmanként együttműködésben Peter Bartoš szlovák konceptuális művésszel.

A jelenlegi kiállításon istenek mellett főleg tojások és a tengeri élőlények gyűjteményét mutatja be különböző képeken és nyomott anyagokon keresztül. Ezek együtt komplex eredettörténetekké bonyolódnak, a középpontban egy családi drámával, amely talán úgy is tekinthető, mint a patriarchátus és a matriarchátus dominanciáért folytatott küzdelme a görög mitológiában. Az Erinnüszök, vagy Fúriák a bosszú istennői, akik Uránusz véréből születtek, amikor Kronosz, a fia megfosztotta őt férfiasságától. Uránusz egy kis bolygó, vagy tojás képében jelenik meg a kiállításban, mint egy ellenséges és nagyrészt távollévő apa. A Fúriák mindenekelőtt a család elleni tetteket büntetik, különösen az apa -és anyagyilkosságot. Kígyókat viselnek a derekuk körül, és sok arcuk van, melyeket feketéről vörösre és fehérre változtatnak úgy, ahogy a szinesztéziás medúzák és polipok. Fáradhatatlanul kínozzák áldozataikat, és, hacsak álomba nem merülnek – mint ahogy a kiállításban látjuk – nincs menekvés előlük.  Azonban a görög mitológiára jellemző módon a fúriák tele vannak ellentmondásokkal, alvilági istenségekként néha a föld termékenységi szellemeivel is azonosítják őket.

Szövegeket Soós Borbála írta Petra Feriancová 2018. szeptember 08-án a VILTIN Galériában nyíló Klaviatura című önálló kiállítása alkalmából.

Petra FERIANCOVÁ (1977 Pozsony, Szlovákia) Pozsonyban és Milánóban él és dolgozik. 1996 és 1998 között a pozsonyi Szépművészeti és Formatervezési Akadémián tanult. 1998-ban a római Szépművészeti Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 2002-ben diplomázott (MA). DLA fokozatot 2016-ban szerzett a pozsonyi Szépművészeti és Formatervezési Akadémián. 2013-ban Still the same place című projektjével (Zbynek Baladránnal) az 55. Velencei Biennálén a Cseh és Szlovák pavilon kiállítója volt.  Az ISCP – International Studio and Curatorial Program, New York rezidense volt 2011-ben. 2010-ben megkapta Szlovákia egyik legrangosabb képzőművészeti kitüntetését, az Oskar Cepan-díjat.

Jótanács

Az ikOn archívumában az összes 2000. januárja óta feltöltött esemény megtalálható.
archívum

ISBN K�nyv+Gal�ria