Tornay Endre András (1949–2008) szobrait a hetvenes-nyolcvanas években a jelképszerű megfogalmazás, tömbszerűség, redukált formavilág jellemzi. A népi tárgykultúra és az ősi tárgyformák világából táplálkozott, de elgondolásai például Brancusival is rokonságba vonhatók. Figurái egy-egy gondolat jelképévé válnak. Az idolok, a fejfák, a keresztek, a házak, a kapuk visszatérő lebegése mellett a Tornay-szobrok emberközpontúságára Chikán Bálint hívta fel figyelmet, véleménye szerint „Tornay szobrászatának kiindulópontja minden esetben az ember.“
„A fa alkalmazása, megmunkálása során nem hagyományos, faragott, a zárt tömbből, a tömegből való elvétellel alakított faszobrok születtek Tornay Endre András műhelyében, hanem olyan konstrukciók, amelyeknek lényegük a kollázsszerű összeillesztettség, az építettség, s amelyben a fellelt, talált, másodlagosan felhasznált elemek, a mindennapi tárgyak és rekvizitumok és a szobrász által alakított alkotórészek közötti minőségi különbségek elmosódnak, felismerhetetlenekké válnak.” A kilencvenes években az elemek térszerveződése, a konstrukció került munkái fókuszába, megteremtve saját világát. „A XX. század második felének, és főként a század utolsó harmadának szobrászati kavalkádjában (…) született meg, bontakozott ki Tornay Endre András tradíciókat éltető és modernitás igézte szobrászata.” (Wehner Tibor)

A kiállítás a 10 éve elhunyt szobrász életművéből válogat.