Festő filozófus

Turcsányi Antal képmitológiája

Turcsányi Antal munkásságát a nyolcvanas évek közepétől követem és kommentálom. Akkoriban éppen kivonult Zsámbékra, ahol szinte remeteként dolgozott, és Németh Lajos már megfogalmazta az akkori kortárs közeg számára szóló Turcsányi-laudációját. Ama kor azonban másfelé tájékozódott, Németh 1991-es korai halálával pedig a véleményformálók munkái iránti érdeklődése jó időre megszakadt. Egy olyan, a csoportoktól távolságot tartó alkotó, mint Turcsányi Antal, könnyen légüres térbe kerülhetett, talán nem akarata ellenére. Képei megfestését övező elmélyülése és a „siker” nem járnak kézen fogva.

Az ezredfordulón festett Underground című – a mostani tárlaton várhatóan nagy figyelmet keltő –, murális igényű alkotását többen felfedezték, mások mellett S. Nagy Katalin, Kováts Albert vagy Barki Gergely. Utóbbi így ír az élményről: „Rómában járva, az Európai Iskolával rokon szellemiségű CoBrA csoport retrospektív kiállítását szemlélve hasított belém, hogy ebben a közegben Turcsányi képei is otthonosan éreznék magukat, s nem csupán a csoport közvetlen második világháború utáni művei, de egyes művészek ’80-as, ’90-es években született festményei mellett is, azaz egyfajta paralel jelenségről van szó.”[1] Az a szcéna a spektákulum, a monumentalitás bűvöletében alkotott, bár erről itthon csak jóval később értesülhettünk.

Turcsányi Antal olyan egyetemes érvényű törvények látója, amelyeket így eddig nem jegyzett/festett le senki. A képtorzók egyik kanonizált mítosza szerint Kadmosz király isteni parancsot kapott, hogy saját maga teremtse meg népét: vesse földbe a sárkány fogait, és ember fog sarjadni belőle. Erős, őt védelmező nemzet. Turcsányi vásznainak tanúsága szerint azonban Kadmosz nem elég körültekintően végezte el a sárkányfogak ültetését: védő emberi nemzetség helyett csonttollú angyal, ízeltlábakon rohanó baljós hírvivő, arctalan-aranysisakos robbantó, bölcsőszájú szemenincs démon, összetett szemű vak Teiresziász, fedeles szárnyú Cipolla-táltostücsök, dór stílusú uszony, krokodilkönnyes ökörszem sarjadt belőlük a képeken. Túlvilági reflexfényekben, pazar koloritban tolonganak a rovar-harcosok, csupasz izomköteg-Laokoónok. A művész – talán Kadmosz király? – keze minduntalan kinyúl a képből, rámutat az egymásnak zsúfolódó-tapadó úszóhártyás Achilles-sarkokra.

Delphoi ókori szentélyének kapuján ez állt: Gnothi szeauton! (Ismerd meg önmagad!) A festés lelkigyakorlat. Egy barátom, a keleti filozófia honi mestere az önmegjavítást a devolúció elméletével magyarázta nekem – miközben, hogy értsem a ráció gyengeségeinek bizonyítását, azt mondta: én vagyok az ő guruja. Turcsányi Antal a teremtés bizarr figuráinak összeszerkesztésével a tökéletességet célozza, és ezt demonstrálandó az ellenkezőjét festi, mint amit a törzsfejlődésből tudunk. A devolúció tana szerint ugyanis az eredetileg tökéletes teremtmény antropomorf rosszasága, balcselekedetei kristályosodnak tulajdonságainkká, és leválnak a nagy egészről. Ezekből lettek a fajok: a kígyó, a krokodil, a róka, a nyúl, a farkas vagy a medve. A mitológiák félig antropomorf, félig zoomorf lényei emberi gyengeségeinket beszélik el. Az emberi lét, a viszonylagosság, az esendőség: maga a devolúció.

A Torzó sorozat lényeinek gesztusai szétfeszítik a kompozíciót, miközben a színek kavargása épp a harmóniára épül. A Maszkok sorozat arcelemeinek, a kékszakállú, zöldfülű asszociációk dekomponálásában, majd az elemekből újjáépített arcokban a 20. századi pszichológiai tesztek, elsősorban a Szondi Lipót-féle ösztönanalízis kerekedik dekoratív képarchitektúrává. Néhol az árnyékolásszerű pászmák szinte az előtér–háttér perspektíváit sejtetik.

Az ember érzékei tökéletlenek, a festőé nem. Hajlamunk van hibázni, illúzióban élni, de az olyan tudós festő, mint Turcsányi Antal, képekkel végez szellemi ásatást, a láthatatlan régészet bizonyítékaival szolgál. A kulturális evolúció egyszerre spirituális devolúció, a lélek verbálisan nem kifejezhető tartalmainak kivetítése. Turcsányi festő filozófus, aki képekben kerüli el az írásbeliség illúziócsapdáját, a képekben átadható bölcselet mestere.

A fent említett CoBrA mozgalom szituacionista kiáltványában (1961) két vágy harcol: a Kunstkabinetek, Wunderkammerek keretezett világa, a Montmartre intim szelleme, a meditatív szemlélődés lehetősége és a média kéjérzete.[2] Turcsányi a filozófia, a festészet királyi útján járva nem a permanens forradalom, az örökös reformok felé tájékozódó alkotó. Talán ösztönösen, a lassan elfeledett tudás, a festészet tradícióinak bölcsességét prezentálja. A delphoi jósda felszólítása Turcsányi számára ezt jelenti: az istenek benned vannak, a festményeket a jellemed teszi jövővé.

Szegő György, a kiállítás kurátora

Jegyzetek:

[1] Barki Gergely: Monumentalitás és spontán kontempláció Turcsányi Antal művészetében. Kortárs, 2016/5. 60–64. o.

[2] Szegő György: Média, mágia, művészet. Ökotáj 39–40. szám. 2008. 62–63. o.