EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején
A titok | The Secret | Jakobovits Miklós groteszk és monokróm festményei

Az örmény származású Jakobovits Miklós (1936–2012) a romániai magyar képzőművészet, szűkebb értelemben Erdély és a Partium kiemelkedő alkotója volt. Kolozsváron született, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett, marosvásárhelyi és kolozsvári tanulmányait követően Nagyváradon talált magának szakmai kibontakozásához, egyéni formanyelvéhez ideális, inspiráló környezetet és Jakobovits Márta keramikus művész személyében szerető feleséget, alkotótársat. Nem csupán jelentős életművet alkotó festő volt, hanem rendkívüli aktivitású kultúramentő személyiség is: művészetszervező, restaurátor, művészeti író, az erdélyi magyar kultúra egyik meghatározó szereplője. Arra törekedett, hogy a mellőzött erdélyi képzőművészetet megismertesse az anyaország művészeti kritikusaival és felhívja a figyelmet annak értékeire. Jellegzetesen transzilvanista hozzáállással az erdélyi alkotásokat az együtt élő nemzetek sorsközösségében tartotta számon, legyen az örmény, magyar, román, zsidó vagy szász nemzetiségű képzőművészet; egyedüli szempontja a minőség volt.

Önkényuralmi rendszerben élni nap mint nap próbára tesz egy hazugságot és képmutatást nem tűrő, szabadságra vágyó, nem megalkuvó embert. Mégis, Jakobovitsot ezek a mindennapok vezették oda, hogy tisztázza a maga számára „a normális és abnormális fogalmát a biológiailag is beteg embereken” a dicsőszentmártoni sárga házban, ahol semmi nyomát sem látta a kinti „egészséges emberek lelkében kialakult szándékos kettősségnek és alattomos gyalázatosságnak”. A világ, melyben élt, abszurddá lett, ezért az elmegyógyintézetben nyert tapasztalatokból kiindulva, látásmódjában a groteszket választotta: első nagyobb festői korszakát szarkasztikus groteszk karakterábrázolások jellemzik. Csendes lázadással készítette a diktátort karikírozó festményeit (Első az elsők között, 1975; Diplomaták, 1973), eközben titokban írta Néró papírmaséból című kötetének írásait. Festészetében akkor következett be stílusváltás, amikor a világ múzeumaiban találkozhatott az általa kedvelt mesterek remekműveivel: Velázquez, Picasso, Miró, Tapiès, Chillida, Burry, Morandi valósággal lángra gyújtották a képzeletét. Megerősítették abban, hogy a festészetben „a színek sugárzása fontosabb, mint az elbeszélés”. Innentől fogva a grafika, a szobrászat, a kerámia kifejező formáin túl élete végéig a festészet anyagával kísérletezett. Ontotta magából a gyakran monokróm, reliefszerű alkotásait. A festészettől idegen anyagokat vitt a vászonra, beépített elemek rögzítésével, az autó ajtajáról, szélvédőjéről öntött papírmaséval, oxidációval feszítette a festészet határait. Életének utolsó szakaszában egyik rozsdaképének címéül egy alig lefordítható spanyol szót használt, a duendét, ami számára az ésszel fel nem foghatót jelentette, ami csak a lélek megérzéseinek, az ösztönök világának engedelmeskedik. Műveiben a kultúrák lenyomatait, az alkotói szabadságot és a művész örömét látjuk. Festészetében a dolgok színre, anyagra és jelre egyszerűsödtek, az anyag segítségével beszél az anyagtalanról. Utolsó művei nem befejezettek, még dolgozik rajta az idő; az oxidáció folyamatai nem állíthatók meg.

A kiállítás az életmű két vonulatát emeli ki: az 1970-es évek elejétől kezdve készített, és a romániai diktatúra hatását tükröző groteszk művek, illetve az életmű egészén végigvonuló, de markánsan az 1980-as évektől megjelenő monokróm táblaképek és kerámiák közül mutat be összesen mintegy 120 alkotást.