A szocialista ember a hétköznapokban dolgozik, kikapcsolódik és pihen - tudható a munkásmozgalmi szlogenből. A hétvégén kicsit többet pihen. Ünnepnapokon vidám, bár tudja, a nagy cél még sok munkát követel, mégis örül, hogy részese lehet a szocializmus közös építésének. Hétközben munkába jár és ügyes-bajos dolgait intézi. Büszkén áll a hivatali sorban, ahogyan az ünnepi felvonulásokon is büszkén menetel, munkája értelmének biztos tudatában. A város tereit rendeltetésszerűen használja: az utcán csak közlekedik, a padra ül le és nem az aszfalton terpeszkedik, ahol sört mérnek, ott sört iszik, de mértékkel, és a legfontosabb, hogy messziről kerüli a botrányt. Minden a forgatókönyv szerint megy – elviekben. A művészek is ebben az ideális városi díszletben munkálkodnak, amely mögött lassan mállik szét a szocializmus építménye. Ők éppen erre, a kulisszák mögötti világra mutatnak rá. Nem kerülik a botrányt, mivel a botrány az igazságra vonatkozik, az igazság pedig botrányos.

A művészet hivatalos intézményeiből kiszorított progresszív művészek köztéri akcionizmusa kényszerűség és lehetőség egyaránt. Mód arra, hogy a légüres kulturális és politikai tér ellenére mégis megjelenhessenek a nyilvános szférában, és felmutassák a gondolkodás szabadságát és a művészet autonómiáját. A városképbe való beavatkozás, a napi rutin megakasztása egy szokatlan gesztussal vagy performansszal, a hétköznapokat ünneppé formáló közösségi események és happeningek célja a járókelők elgondolkodtatása politikai, vagy akár teljesen hétköznapi kérdésekről.

Ezek az akciók erős kontrasztban állnak a szocialista vezetés által szervezett hivatalos örömünnepekkel. Ironikus és gúnyos válaszokat adnak a vezető tiszteletére vagy a munka ünnepére szervezett felvonulásokra, kisajátítják és újraértelmezik a propaganda eszközeit, így kritizálva a mögötte álló ideológiát. Ugyanakkor a köztér játszótér is. Ideális terep a művészet számára, hogy kísérletezzen, saját fogalmiságát vizsgálja.

A hatvanas és hetvenes évek neoavantgárd művészete radikálisan kiterjesztette a művészeti megnyilvánulások lehetőségeit. A művészek úgy gondolták, hogy a hagyományos képzőművészeti formák alkalmatlanná váltak a szocialista diktatúra által meghatározott nyelv és a mindennapok mögötti valóság megragadására. A köztéri akciók során kritikailag viszonyultak a társadalmi normákhoz, és ezt a reflexív gondolkodásmódot terjesztették ki az élet minden területére.

A kiállítás a régió művészeinek pozícióin keresztül hoz példákat a neoavantgárd köztéri akciók irányaira és lehetőségeire. Az egymástól sétatávolságra lévő helyszíneken megjelennek a hivatalos felvonulásokra adott válaszok: a városi intervenciók, performanszok, és a spontán szervezett közösségi, művészeti események dokumentációi, ezek mellett pedig a politikai megszorítások miatt visszafogottabb, szinte láthatatlan városi minimálakciók, akciófotók.

Támogatók, köszönet: Cseh Centrum, Erste Stiftung

A kiállítás a Kisterem Galéria, a Trapéz Galéria, a Vintage Galéria és az OFF-Biennále Egyesület együttműködésében valósult meg.